A XXI. század információs hadviselése új szintre emelte a diplomáciai játszmákat. A legutóbbi, december elején napvilágot látott kiszivárogtatás nem csupán egy kínos közjáték volt Berlin, Kijev és Washington között, hanem tökéletes látlelete annak, hogyan befolyásolhatják a kiszivárogtatások a nemzetközi politikát.
A telefonbeszélgetés leiratát a német Der Spiegel hozta nyilvánosságra. Friedrich Merz kancellár Volodimir Zelenszkij ukrán elnökkel cserélt eszmét Donald Trump az ukrajnai háborúval kapcsolatban. A kiszivárgott jegyzőkönyv szerint Merz nem kertelt. Óvatosságra intette az ukrán elnököt, figyelmeztetve őt, hogy Trump emberei – különösen Steven Witkoff és Jared Kushner – játszmát folytatnak „veletek, és velünk” is. A figyelmeztetés lényege drámai volt: ezek a szereplők képesek lehetnek elárulni Ukrajnát, területi engedményekre kényszeríteni Ukrajnát anélkül, hogy cserébe bármilyen valós, kézzelfogható biztonsági garanciát nyújtanának. Emmanuel Macron francia elnök, aki szintén érintett a szélesebb kontextusban, osztotta ezt az aggodalmat.
Valódi botrány volt ez? Vagy csupán meglepetés? Valójában egyik sem. A „leak” csupán megerősítette azt, amit a politikai elemzők már hónapok óta tudtak: Európa vezető hatalmai mélységesen bizalmatlanok az amerikai politika új irányvonalával szemben. A párizsi és berlini vezetés szemében Witkoff és Kushner nem olyan tárgyalók, akik a béke megteremtésén fáradoznak, hanem üzletemberek, akik egy gyors „deal”-re hajtanak. Egy olyan megállapodásra, amely Washington számára jövedelmező, Moszkvának elfogadható, a számlát pedig Kijevvel és Brüsszellel fizettetnék meg.
Hogy miért is volt ennyire lemondó a német kancellár, erre egy másik kiszivárogtatás ad választ. Egy, a Bloomberg hírügynökség által közölt ugyancsak kiszivárogtatott leirat egyenesen sokkoló közelséget tárt fel Steven Witkoff és a Kreml képviselői között. Eszerint két különálló beszélgetés során az amerikai megbízott konkrét tanácsokkal látta el az oroszokat arról, hogyan érhetnék el a maximális támogatást Trumpnál saját pozícióik számára. Gyakorlatilag „súgott” Moszkvának, hogyan manipulálják leendő főnökét.
De ki szivárogtatott? Ez a modern diplomácia egyik legnagyobb rejtélye. Az egyik beszélgetés egy szigorúan védett kormányzati csatornán zajlott, a másik viszont a jóval sebezhetőbb WhatsAppon. A lehetséges elkövetők listája hosszú, és mindenkinek meglenne a maga motivációja:
Ukrajna vagy az európaiak: Az ő érdekük az volt, hogy leleplezzék az amerikai közvetítők részrehajlását, és ezzel hiteltelenítsék a Trump-csapat „béketeremtő” imázsát.
Donald Trump belső ellenzéke: A washingtoni adminisztráció azon tagjai, akik ellenzik Ukrajna kiárusítását, és így akarták szabotálni a közeledést Moszkvához.
Maga a Kreml: Bármilyen abszurdnak tűnik, az oroszoknak is érdekükben állhatott a szivárogtatás, hogy demoralizálják az ellenfeleiket annak demonstrálásával, miszerint Washington és Moszkva már a fejük felett egyezkedik.
Ez a két epizód – a novemberi Witkoff-ügy és a decemberi Merz-figyelmeztetés – tökéletes példája a „célzott indiszkréció” módszertanának. A szivárogtatás nem véletlen baleset, hanem diplomáciai eszköz, amellyel a média vagy politikai szereplők botrányt kavarnak, hogy a politikai folyamatokat a kívánt irányba tereljék.
Kiszivárgott egy hangfelvétel, amely szerint az amerikai különmegbízott tippekkel látta el Vlagyimir Putyint, hogyan tárgyaljon Donald TrumppalA kiszivárogtatás és a dokumentumok manipulálása valójában nem az információs társadalom vagy a digitális kor találmánya. A módszer története évszázadokra nyúlik vissza, és egyik legbriliánsabb – egyben legpusztítóbb – alkalmazója a „Vaskancellár”, Otto von Bismarck volt. 1870-ben Poroszország miniszterelnöke nem elégedett meg a diplomáciai csatározásokkal; ő háborút akart, amely egyesítheti a német államokat. Ehhez azonban el kellett érnie, hogy Franciaország legyen az agresszor. A lehetőség egy távirat formájában érkezett, amelyet egy tisztviselő küldött neki a fürdővárosból, Bad Emsből. A távirat I. Vilmos porosz király és a francia nagykövet, Vincent Benedetti találkozójáról számolt be. A beszélgetés hűvös volt, de udvarias. A franciák azt követelték, hogy a Hohenzollern-ház mondjon le a spanyol trónigényről, amit a király elutasított, de nem sértő módon. Bismarck azonban meglátta a lehetőséget. Nem hamisította meg a tényeket a szó szoros értelmében, de úgy rövidítette le és szerkesztette át a szöveget, hogy az teljesen más hangnemet kapjon. A híres „emsi távirat” nyilvánosságra hozott verziója azt a benyomást keltette, hogy a francia nagykövetet a király megalázó módon elutasította, sőt, kidobta. Ezzel párhuzamosan a franciáknak azt sugallta, hogy nagykövetük sértette meg a porosz uralkodót.
A hatás nem maradt el. Ahogy Bismarck tervezte, a francia sajtó felkapta a manipulált hírt, a közvélemény felháborodott, és a „sértett francia becsület” helyreállítása érdekében III. Napóleon hadat üzent. Kitört a porosz-francia háború, amely a Német Császárság létrejöttéhez vezetett. Bismarck bebizonyította, hogy egy tollvonás – vagy annak hiánya – pusztítóbb lehet, mint egy ágyúlövés.
A módszer később finomodott, de a cél ugyanaz maradt: az ellenfél lejáratása és a narratíva uralása. Az elmúlt tíz év amerikai-ukrán kapcsolatai iskolapéldái annak, hogyan mosódik el a határ a tényfeltáró újságírás, a politikai lejáratás és a titkosszolgálati dezinformáció között.
2020 májusában Andrij Derkacs, egy ukrán parlamenti képviselő hangfelvételeket hozott nyilvánosságra, amelyek állítólag 2015-2016-ban készültek Joe Biden akkori alelnök és Petro Porosenko ukrán elnök között. A felvételek célja egyértelmű volt: bizonyítani, hogy Biden nyomást gyakorolt Porosenkóra Viktor Sokin főügyész kirúgása érdekében, cserébe egymilliárd dolláros hitelgaranciáért.
A tények szintjén Biden valóban beavatkozott az ukrán belügyekbe, és Sokin leváltását követelte. Azonban a kontextus kulcsfontosságú: Sokin nem azért volt célkeresztben, mert Biden fiát, Huntert vizsgálta (aki a Burisma nevű ukrán gázvállalat igazgatótanácsában ült), hanem éppen ellenkezőleg: mert inkompetensnek és korruptnak tartották, aki nem üldözte a korrupciót.
Sokin eltávolítását nemcsak az USA, hanem az IMF és az Európai Unió is követelte.
De 2020 nem a tények éve volt, hanem a választási kampányé. Donald Trump és a republikánusok kapva kaptak a „szivárogtatáson”. Felépítettek egy narratívát, mely szerint Biden a fiát védte. Hunter Biden ukrajnai szerepvállalása valóban aggályos volt etikai szempontból – szakértelem nélkül kapott magas fizetést –, de bűncselekményre utaló bizonyíték sosem került elő. Sőt, az amerikai hírszerzés később megállapította, Derkacs valójában az orosz titkosszolgálat embere, a szivárogtatás pedig egy klasszikus orosz befolyásolási művelet volt.
Csavar a történetben, hogy a republikánusok megszállottsága Biden és Ukrajna iránt egy korábbi szivárogtatásra vezethető vissza, amelyben ők voltak a szenvedő felek. 2019-ben egy névtelen CIA-munkatárs közreműködésével került nyilvánosságra Trump hírhedt telefonbeszélgetése Zelenszkijjel. Ebben Trump arra kérte az ukrán elnököt, „tegyen neki egy szívességet”, és keressen terhelő adatokat Bidenékre, különben visszatartja a már megszavazott katonai segélyt. Ez vezetett Trump első impeachment eljárásához.
Az amerikai demokrácia képtelen volt helyén kezelni ezeket az ügyeket. A társadalom annyira polarizált, hogy a tények már nem számítanak. A republikánus szavazók számára Biden korrupt maradt, a demokraták számára Trump zsaroló. A kiszivárogtatások nem a megtisztulást, hanem a lövészárkok mélyítését szolgálták.
A diplomácia vége, avagy a papírnyom eltűnése
Hogy a kiszivárogtatás nem csak nyugati sport, és nem mindig igényel nagyhatalmi titkosszolgálatokat, azt Paetongtarn Shinawatra thaiföldi miniszterelnök esete bizonyítja. Az ő története a „családi barát” általi árulás klasszikus példája. Thaiföld és Kambodzsa között régóta feszült a viszony egy vitatott templomkörzet és a tengeri határok miatt. A helyzet eszkalálódott, a hadseregek felvonultak. Shinawatra, a fiatal és ambiciózus vezető, megpróbálta diplomáciai úton rendezni a konfliktust. Felhívta Hun Sent, a kambodzsai erős embert, akit családja régi barátjának hitt. A beszélgetés során közvetlen hangnemet ütött meg, „bácsinak” szólította Hun Sent, és – ami végzetes hibának bizonyult – bírálta saját hadseregének vezetését, mondván, a tisztek csak fontoskodnak és felesleges dolgokat beszélnek.
Hun Sen, a dörzsölt veterán, kiszivárogtatta a felvételt. A hatás Thaiföldön elemi erejű volt. A thai hadsereg elfogadhatatlannak tartotta, hogy az ország miniszterelnöke egy külföldi vezetőnek panaszkodik a tiszti karra. Shinawatra politikai karrierje derékba tört; alig egy év után távoznia kellett, s a két ország között háború tört ki. Ez az eset megmutatta, hogy a diplomáciában nincsenek barátok, csak érdekek, és egy telefonhívás rögzítése a legolcsóbb, de leghatékonyabb politikai fegyver lehet.
Milyen következményekkel jár mindez a diplomácia jövőjére nézve? A folyamatos szivárogtatások, legyen szó például a WikiLeaks 2010-es tömeges leleplezéseiről, alapjaiban változtatják meg a diplomaták viselkedését. A The Atlantic amerikai folyóirat diplomatákat kérdezett arról, hogyan kezelik a lehallgatás és a kiszivárogtatás veszélyét. Az eredmények aggasztóak. A diplomaták egyre gyakrabban kerülik a hivatalos, titkosított csatornákat: nem bíznak a rendszerben.
De nem csak az orosz vagy kínai hackerektől félnek, hanem a belső ellenségtől is. Egy féltékeny kolléga, bosszúszomjas beosztott vagy egy gyáva főnök is veszélyt jelenthet.
