Leesett a nagy hó, és ez itt a falu végén, egy állatokkal teli világban talán más jeleket mutat, mint egy zsúfolt belvárosi közegben, ahol a fehérség hamar szürkeségbe, a porhó rögvest latyakba csap át.
Mások a kihívások is.
Hogyan győzzük meg a lábas jószágot, aki először lát ilyesfajta természeti jelenséget, hogy nyugodtan tipegjen ki a hóra, ott várja a kukoricája. Az ólba mégse tehetjük be a tálat, elvégre a patkány komák így is vérszemet kapnak egy-egy jó falat láttán. Ez a vérszem olykor már-már a pofátlanság határát súrolja: igazi rajzfilmbeli jelenet volt, amikor a tenyérnyi rágcsáló a testéhez hasonló méretű libatojást próbálta beszuszakolni a föld alatti járatba, s mivel gyorsabb is volt nálunk, sikerrel járt.
Bajban van a kecske is, utálja, ha a patáit vízbe kell tennie. Ilyenkor leginkább a féltető alatt álldogál, oda várja a szénát, s legfeljebb ha két-három lépést hajlandó arrébb araszolni. A kacsák a szokásos fürdőzővizet hiányolják, hiszen az befagyott, így aztán némi gondolkodás után a friss porhóban fürdenek meg. Hasuk később is végig a hóban, totyogásuk, ha lehet, így még bájosabb, mint normális időkben. A két gyimesi racka hó nélkül is hópaplanban húzza át a telet, bundájuk bugyrai úgy hullanak alá, egészen a földig, mint a szánkópályára rajzolt ferde vonalak. Nekik nem árt sem szél, sem hóvihar, akkor is kint álldogálnak, ha odafentről sűrű függönyszerűen hull alá megannyi pehely.
Lerázzuk az örökzöldekről a rájuk nehezedő, fehér pillecukorszerű rétegeket, majd kivakarjuk a kocsit a hóból. Beletelik újabb óra, amíg az útra is kijutunk, hiszen a hókotró kétoldalt falat emelt az egyébként is keskeny, még békeidőben is szűk utcára, s – mint afféle gátat – ezt a kihajtónál ki kell vájnunk. Megyünk, mert menni kell, óvatosan kémlelve, ha szembejön egy másik autó, vajon hova tudunk lehúzódni majd. Az utolsó háromszáz méteren ilyen kis kiszögellés nincsen, így már-már megkönnyebbülve érünk el a kis hídig, megtéve az út több mint kétharmadát. Ekkor fordul be szemből a kisbolt felől a falusi vitéz, hasonló méretű autójával, mint a miénk. Ahelyett, hogy pár métert visszatolatna, s megvárná, míg kihajtunk a főútra, jön felénk, lendületesen, megállíthatatlanul.
Erősebb a csodálkozás, mint a felháborodás: vajon mire számít? Hogyan fogunk elférni? Talán leolvadnak hirtelen a hófalak?
Vagy a kocsiból kidübörgő ordenáré zene ritmusai porlasztják szét az összekapaszkodott, jéggé dermedt cseppeket? Ám ő csak nyomul előre, itt-ott még afféle kitérő mozdulatokat is tesz, mintha el akarna mellőzni, mintha nem látná, hogy ez maga a lehetetlen küldetés, hisz legfeljebb a hófalba tudja betornázni magát.
Nem hősködök, nem állok meg vele szemben tüntetően, nem hisztizek. Beletörődöm, hogy a teremtés koronájának eme itteni példánya eredendően szűk látókörrel születhetett. Visszatolatok az utca végéig, elengedem. Szemében diadal, lám, meghátrálásra kényszerítette a gyengébbet: még a szájában addig kókadó cigaretta is mintha felágaskodott volna a győzelmi hévben.