Az új amerikai nemzetbiztonsági stratégia a realista külpolitikára épül. Nem ígéri a „történelem végét”, és a nem akarja meghatározni a világ 195 országának belső rendszerét. Amerikai kormányzatként először fogadja el a többpólusú világrendet. Ennek megfelelően kimondja, hogy az egész világ amerikai dominanciája nem az amerikai nép érdeke. Ugyanakkor természetesnek tartja, hogy az USA a világ első hatalma maradjon és a maga „pólusában” fennmaradjon a dominanciája. A nyugati féltekét, a teljes amerikai kontinenst ilyennek tartja az immár kétszáz éves Monroe-elv értelmében, Kérdés persze, hogy például Brazília és a BRICS blokkja mit szól ehhez, de ezt majd kipörgi az idő.
Ázsiában és döntően a Dél-kínai-tenger térségében ellensúlyozni akarja Kína befolyását. Fontos célja Kína elrettentése bármilyen katonai kalandtól, elsősorban Tajvan lerohanásától. Ezzel együtt finoman Tajvan függetlenedését is elutasítja, a status quo jegyében. Még Obama elnök hirdette meg a „Pivot to Asia” (fordulat Ázsiához) elvét, de erre Trump2 előtt Washington sohasem szánta el magát, főleg az európai problémák és a Covid miatt. Trump most valóban a kínai kihívás köré szervezné át a külpolitikáját.
Afrikáról nagyjából annyit mond, hogy a liberalizmus exportja helyett a nyersanyagok importja az amerikai érdek. Míg Latin-Amerikából deklaráltan kiszorítaná az idegen befolyást (nem nevesítve, de nyilván Kínát), addig az orosz vagy kínai nyomulás Afrikában nem kerül szóba. A fekete kontinensnek nyilván nem az USA a „pólusa”. A Közel-Keletről nagyon óvatosan fogalmaz az anyag, az izraeli-arab megbékélésre koncentrálva. A régi arab szakértőket meglepheti, hogy Egyiptom (az Öböl-államokkal szemben) nincs is nevesítve a dokumentumban.
Európában természetesen a kontinensünkre vonatkozó fejezet váltotta ki a legnagyobb figyelmet. Nem akarok vitatkozni azokkal, akik szerint az USA „elárulta Európát” és a szöveg „orosz érdekeket tükröz”. Az ilyen hisztérikus kijelentések azt tükrözik, hogy az európai mainstream véleményformálók (és hazai követőik) még mindig nem ocsúdtak fel a Biden-féle demokraták vereségéből. Előbb-utóbb fel fognak, és megértik, hogy az Egyesült Államok továbbra is fontos szövetségesének tekinti Európát. De erőforrásai nem végtelenek, ezekkel az eddiginél jobban kell gazdálkodnia, nagyobb hozzájárulást kérve az európaiaktól saját védelmükre.
Ezt elvben Európa vezetői is elfogadják. A pánikszerű reakció alapvetően három témának, az európai véleményszabadság és a demokrácia vélt megsértésének, illetve Oroszország eltérő megítélésének szól. Az európai vezetők mindent és mindenkit szeretnek kioktatni a szabadságjogok ügyében, de sokkolja őket, ha Washington velük meri megtenni ugyanezt.
A véleményszabadság az Egyesült Államokban lényegében korlátlan. Európában a történelmi tragédiák miatt a szélsőségesnek nevezett nézetek hirdetését már internetes bejegyzések miatt is büntetni lehet, akár letöltendő szabadságvesztéssel. Ez eleve ellentétes az amerikai értékekkel, különösen akkor, ha például a migráció kérdésében a Trumpéhoz hasonló nézetek hirdetőit sújtja a büntetés.
A demokrácia amerikai értelmezésével az sem fér össze, hogy a MAGA-mozgalomhoz közel álló európai pártok jogait különféle trükkökkel korlátozzák a hatalmi körök. Én is viszolygok a szélsőséges és rasszista mozgalmaktól. De a szabadság és a szabadságnak a közjó érdekében való korlátozása nehéz dilemma, és a mai európai mainstream alighanem valóban túlterjeszkedik a korlátozásban. Mivel ez J. D. Vance alelnök egyik fő témája, könnyen lehet, hogy sok évre előre hatással lesz a transzatlanti kapcsolatokra.
A többpólusú világ realitásainak felismerése mellett Oroszország megítélése jelenti a legnagyobb fordulatot az új stratégiában. A dokumentumban Oroszország kizárólag Európával kapcsolatban jelenik meg, kvázi Európa részeként. Nagyon fontosnak tartom, hogy használja az Eurázsia (Eurasian landmass) kifejezést, és azt szorgalmazza, hogy Európa és Oroszország között ebben a térségben stratégiai stabilitás alakuljon ki. Az Eurázsia kifejezés ma vörös posztó az EU vezetői szemében, pedig néhány éve még Macron elnök hirdette az „Európa Lisszabontól Vlagyivosztokig” elvét. Ahogy egyesek a mai napig sem tértek magukhoz Biden bukásából, sokan azt sem képesek felfogni, hogy az ukrajnai háború hamarosan véget ér, Oroszország marad a helyén, és Amerikának elemi érdeke, hogy a Kínával való mérkőzése közben stabil béke legyen az euro-ázsiai hátországban.
Némiképp pimaszul, de sajnos jogosan azt is a szemünkbe vágja, hogy az Európa és Oroszország közti viszony rendezése jelentős amerikai diplomáciai közreműködést igényel. Ilyen nyíltan még senki sem mondta ki, hogy a jelenlegi európai elitet képtelennek tartja a diplomáciai tárgyalások levezetésére Moszkvával. Akárki akármit gondol az orosz-ukrán háborúról, ez valóban kétségbe ejtő. Az európai vezetők a legvadabb hidegháborús időkben is tárgyaltak az oroszokkal, sokszor éppen Washington bosszúságára.
Félelemre semmi ok, az USA Európa szövetségese marad. De láthatóan elfogadni készül a többpólusú világrendet, amelyben saját érdekeit követve játszik a geopolitikai térben. Európának is újra kellene gondolnia a maga stratégiai céljait a változó világban a geopolitikai – tehát a földrajzi – realitások tiszteletben tartása mellett.
A szerző az MSZP Baloldali Tömörülés elnöke, volt EP képviselő, publicista.