Amikor napvilágot láttak a Szőlő utcai intézményből kiszivárgott felvételek, amelyeken bántalmazott fiatalokat látni, egy valóban keresztény vezetésű országban a megrendülés és a bűnbánat lenne a természetes reakció. Nálunk viszont a kormányzati kommunikációs gépezet, a párt prominensei és a fizetett propagandisták szinte vezényszóra kezdték el harsogni az új narratívát: „ezek bűnözők”.
A sugalmazás hátborzongatóan cinikus: ha valaki rossz útra tért, az elveszíti emberi méltóságát. A sorok között ott bujkál a kegyetlen üzenet: aki törvényt szegett, az megérdemli a pofont, a rúgást, a megaláztatást. Az állam feladata nem a reintegráció, hanem a bosszú.
Ez a hozzáállás nemcsak jogállami szempontból aggályos, de ismét lerántja a leplet a kormányzat úgynevezett kereszténységéről. Mindaz, amit láthatunk, az szöges ellentéte Krisztus tanításának. A kormányzat illetékesei talán nem is olvasták a Bibliát. Vagy, ha igen, az még nagyobb baj, hiszen azt jelentené: gúnyt űznek a Szentírásból.
Krisztus üzenete éppen az volt: karoljuk fel a társadalom kitaszítottjait. Nem a hatalmasokkal, nem a feddhetetlenekkel ült egy asztalhoz, hanem vámosokkal és bűnösökkel, amiért a korabeli farizeusok – a mai álszentek szellemi elődei – meg is vetették. Amikor megkérdezték, miért teszi, világosan fogalmazott: „Nem az egészségeseknek van szüksége orvosra, hanem a betegeknek. Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket megtérésre.” (Lukács 5,31-32).
A Szőlő utcai fiatalokról lemondani, őket „bűnözőknek” bélyegezni és a bántalmazásukat legitimálni antitézise a krisztusi szeretetnek. Máté evangéliumában az utolsó ítéletről szóló részben Jézus egyértelművé teszi, hol van a helye egy hívőnek: „Börtönben voltam, meglátogattatok” (Máté 25,36). Ez a rész arról szól, hogy a „legkisebbek” (szegények, betegek, foglyok) iránti irgalmasság és segítségnyújtás egyenlő a Jézus iránti szolgálattal, az emberi méltóság tiszteletben tartásával, a szeretet parancsának követésével. Krisztus tehát nem azt mondta, hogy „börtönben voltam, és megvertetek, mert megérdemeltem”. A kirekesztettekben, a foglyokban magát Krisztust kellene látnunk – a mai hatalmasok viszont csak politikai muníciót és ellenségképet fedeznek fel bennük.
Aki a Tízparancsolatra hivatkozik, annak illene ismernie a „ne ölj” parancsát is. Ez nem csak a fizikai megsemmisítést jelenti, Krisztus ezzel az ember lelkének és méltóságának megtiprását is tiltja. A kormányzat mostani narratívája azonban az irgalmat öli meg. Lehet keménykezű rendpártinak lenni, de akkor ne bújjanak a kereszt mögé. A kereszténység éppen azt jelentené, hogy a hatalom lehajol a porban fekvőhöz.
A kereszténység fokmérője nem az, hány templomot építünk, hiszen a Bibliából is tudjuk: kufárok, farizeusok is ellephetik Isten házát. Jól tudom, ma is sok katolikust zavar ez a jelenség. Ezért is lenne szerencsés, ha felszólalnának az álkereszténység, a gyűlöletkeltés ellen azok, akik krisztusi küldetése, hogy erkölcseink felett őrködjenek. Csak remélni tudom, megteszik majd, mert a társadalomnak gyógyító kezekre lenne szüksége. Talán még nem késő.