A gyerekeknek ahhoz a szerencsés csoportjához tartoztam az 1980-as években, akik szinte minden nyáron eljutottak a Balatonhoz. Szüleimnek köszönhetően szakszervezeti és szövetkezeti beutalókkal élveztük a Kádár-kor luxusát. Egyik alkalommal az üdülőben összeverődő gyerekcsapat tagjaként féktelenül élveztük egymás társaságát, a vizet, a fürdést, hajókázást. Máskor– kortársak hiányában – reggeltől estig olvastam. Anyám a parti napozóágyáról egyszer azzal fordult hozzám, hogy „voltaképpen mi szeretnék lenni, ha nagy leszek”. Újságíró – vágtam rá gondolkodás nélkül.
Váratlan volt a kérdés, és még váratlanabb a válasz. Biztos vagyok benne, hogy az idő tájt nem foglalkozattak ilyen kérdések. A nyakamat merném rá tenni, hogy fogalmam sem volt, miből áll az újságíró munkája. Ehhez mérten számomra is érthetetlenül volt magabiztos a válasz. Mert az, hogy tíz éves korom óta napi- és hetilapokat olvastam csak elnagyoltan magyarázhatta „pályaválasztásomat”. Akkor ideje lenne ezért tenned is valamit – válaszolta anyám némi szigorral a hangjában.
A szeptemberi iskolakezdést követően jelentkeztem gimnáziumom diáklapjánál, és már az első alkalommal szétbombáztam ötleteimmel a szerkesztőségi értekezletet. A megvalósíthatóság gyakorlati követelményeit nem vettem számításba, amikor cikkötleteket javasoltam. Végül abban maradtunk, interjút kérek a városban élő festőművésztől, Koszta Rozáliától.
A városban ő volt az egyik nagybetűs művész, allűrök nélkül. Nagy hír volt, hogy nemrégiben Londonban, a Tate Gallery-ben volt kiállítása. Telefonon egyeztettünk, és világosan emlékszem, hogy egy szombat délután kereshettem fel. Lenyűgözött.
Olyan megkülönböztetett figyelemmel és kedvességgel fogadott, mintha a világ legtekintélyesebb művészeti lapjának volnék a szerzője.
Mélyen és komolyan elgondolkozott kérdéseimen, ami hihetetlen felszabadító erővel hatott rám. Ebben az eufórikus állapotban volt merszem egymás után feltenni becsvágyó kérdéseimet. Végül – ezt nem terveztem – a művészet értelméről és miben létéről faggattam a festőt. Egy tizenhat éves fiú minden komolyságával…
Közben érdekes részleteket tudtam meg a londoni kiállításról. Így arról is, hogy megnyitó másnapján viszonylag terjedelmes tudósítás jelent meg Koszta Rozália (mindenki Rozónak szólította és nevezte) tárlatáról a The Times-ban. A festőművész szerint az újságíró figyelemre méltó tárgyi tudással számolt be az esti eseményről. Mint kiderült, a cikket a Tate Gallery egyik nyilvános telefonfülkéjéről diktálta be a szerző, mert a lap frissessége és napra készsége a gyakorlatban ezt követelte. Nem hittem a fülemnek.
Pályám jobban nem is indulhatott volna. Az interjú után még hosszan beszélgettünk abban hatalmas méretű, hihetetlenül világos szobában, ami egyszerre volt nappali és műterem, és ahova két oldalról ömlött be a fény.
Nem tudom, hogyan alakult volna az életem, ha nincs ez az interjú. Talán másként, talán ugyanígy. Minden kezdő újságírónak olyan házigazdát kívánok, amilyet akkor én kaptam.