Dicsőségesen dicstelen emberről, eltékozolt lehetőségek egész soráról is beszélt Krasznahorkai László Nobel-díjas magyar író vasárnap délután, a Svéd Akadémia épületében, majd az apokalipszis mestereként egyben bravúros huszárvágással különös módon egyúttal elmondott mindent a reményről is. Pedig figyelmeztette a zárt ajtók mögött, szűk körben ülő hallgatóságot: „a remény nálam éppen végleg kifogyott, így most az angyalokról fogok beszélni” – ha pedig ez keltett volna némi békét, azt gyorsan le is törte. „Szegény Botticelli, szegény Leonardo, szegény Michelangelo, sőt, szegény Giotto és Fra Angelico!” – mondta és figyelmeztetett: ezek nem azok a régi angyalok, akiket ismertünk, újak jöttek, „akik szárnyaikat vesztve már egyáltalán nem rendelkeznek azokkal az édesen gyűrűző köpenyekkel sem, egyszerű utcai ruhában járkálnak köztünk”, és akik, még az is lehet, nem fentről származnak, „mert bizony nem úgy tűnik, mintha lenne egyáltalán odafönt még”. Nekünk meg megadatna – nicsak, egy lehetőség –, üzenjünk mi az új angyaloknak, de hát „sajnos nekünk semmink nincsen”, mondja az író, „néma a süketnek, süket a némának, hogy lesz ebből beszélgetés” – teszi hozzá, majd nem sokkal később, mintha az évmilliós, dicsőséges evolúció egyik terméke is megremegne elbaltázott rendeltetésétől, pár másodperccel később recseg a hang, elsötétül a kép, mi meg, a zárt ajtók mögül az interneten figyelő többiek nem halljuk a gondolat végét, mesterterv-e vagy ítélet, ami ebből következik.
„Fenséges intermezzo” – írja is egy arctalan valaki egyből az élő közvetítés kommentbugyrába, fenséges és letaglózó, ezzel együtt komikus: „átmeneti technikai probléma”, hát az ember digitális teremtményét, úgy tűnik, nem érdekli, gazdája épp most tudná meg, van-e még belátható sorsa az apokalipszis mestere szerint.
„Á, hagyjuk az angyalokat! Beszélek inkább az emberi méltóságról” – kapcsolódunk vissza, és Krasznahorkainak pár perc is elég, hogy végigvezessen tűzön, keréken, művészeteken, tudományokon át, amely utóbbinak „köszönhetően a holnap folyton megelőzi, megszégyeníti a ma elképzelhetőt”, majd letöri a dicsfényt az intelem: „végül történelmi lépték szerint egészen hirtelen elkezdtél nem hinni semmiben többé, a magad teremtette s a képzeletet megsemmisítő eszközeid segítségével már csak rövid távú memóriád maradt, így elhagytad a tudás és a szép és az erkölcsi jó nemes és közös birtokát, és készülsz kiköltözni egy lápvidékre, ahol süllyed a láb, ne mozogj, mész a Marsra?, inkább: ne mozogj, mert elnyel ez a sár, lehúz a mocsár, de szép volt, utad az evolúcióban lélegzetelállító, csak sajnos: megismételhetetlen.”
Ezt majd emészti mindenki maga, mert Krasznahorkai kíméletlen tempót diktál, már a lázadásról beszélne, amit, mint mondja, már megpróbált egyszer a Megy a világ című könyvében, csak hát nem volt elégedett vele, megpróbálná újra. Lázadásról, jóról, rosszról alkotott gondolataihoz pedig egy a berlini 2-es metró vonalán vele esett riadalom ad útbaigazítást. A történet egy a síneknél vizelni próbáló csavargóról szól, és az őt tetten érő rendőrről, majd az azt követő pillanatok leforgása alatt történt menekülésről, feladásról, az író szavaival élve „szörnyű esetről”, amelyben már az első pillanatban nyilvánvalóvá vált, hogy a menekülésből nem lesz semmi.
A „jó” rend őre és a szabályszegő „rossz” versenyében viszont a felismerés marad: „jó soha nem éri el a csápoló gonoszt, mert a jó és a gonosz között nincsen semmiféle remény”.
Mindeközben egy újabb arctalan valaki alkalmi olvasó barátot keres az élő közvetítés figyelői között, a Sátántangóról beszél, félúton jár csak, írja, „és eddig elég sivárnak és reménytelennek tűnik. Soha nem gondoltam volna, hogy egy könyv ilyen apokaliptikus hangulatot tud kiváltani belőlem”. Baráti szó helyett csak a kis pixelszívek záporoznak az élő közvetítés alatt: de ez nem az ember végül is balsorsának szól, hanem az újabb dicsfénynek, Krasznahorkainak magának, mindannak, amit író elérhet ebben a reményteli reménytelenségben.
