„Mi lenne az, amit ma elmondanál a szüleidnek, nagyszüleidnek, amit annak idején nem mondtál el nekik?” A B120 LifeTresor által támogatott sorozat szerzői arra kaptak felkérést, hogy erről a témáról írjanak tárcanovellát. A mai számban Egressy Zoltán (1967) író, költő, drámaíró írását olvashatják.

Tárcavariációk egy témára
Szó szót követett, kérdést válasz, a festett szemű, rúzsos, kigyönyörűzött lány álmosan felelgetett. Röviden, ami a szavak mennyiségét illeti, viszont indokolatlanul hosszan elnyújtott magánhangzókkal. A bajszos kalauz jövet-menet meg-megállt előtte, volt, hogy csak némán bámulta, mielőtt tovább-baktatott, de néha hosszasabban is lecövekelt. Olyankor érdeklődött valami ostoba semmiségről. A lány látványosan unta, miközben mulattatta is az idős egyenruhás.
– Sokan jönnek máma? Van forgalom?
– Nemigeeen – csóválta a fejét a lány.
A kalauz bólintott. Hirtelen nem jutott eszébe több kérdés. Zörrent az ajtó, negyvenes utas bukdácsolt be, vállán mintás hátizsákkal. Vagy nem akarta a helyén hagyni, míg felkereste a büfét – amit bisztrókocsinak nevezett a hangosbemondó –, vagy nem sokkal korábban szállhatott fel, Szolnokon. Megállt a pult előtt. Nem tudta eldönteni, tegezze vagy magázza a lányt. Azt sem tudta megállapítani, hány éves lehet. Húsz? Huszonöt? Harminc?
– Unikum nincs, ugye? – kérdezte köszönés helyett, felmérve a szegényes kínálatot, és egyáltalán nem bízva pozitív válaszban. Éppen úgy álldogált, ahogy mellette a kalauz: zavarban, és némileg megbabonázva.
– Vaaan – válaszolta a lány, ám nem mozdult. A kérdést nem érzékelte rendelésnek, pontosításra várhatott, baristás, szilvás vagy sima az elfogyasztani kívánt verzió. A hátizsákos elismerően bólintott. A lány ebből megértette, hogy nem variál a vendég, sima unikumot szeretne. Megfordult, lehajolt az üvegért. A mozdulat is lassú volt, álmos, ráérős, akárcsak a tekintet. Mintha egy kissé vaskos, emberbőrbe bújt nagy macska vonszolta volna magát. A lány jól tudta, mert észrevette már, hogy akit a bűvkörébe vont, az hozzá lassult. És ez tetszett neki.
Az unikumrendelő Budapestre tartott, elvileg a végállomásig, de már Hajdúszoboszlónál eldöntötte, hogy korábban száll le, nem lesz türelme a Nyugatiig elkattogni. Kőbánya-Kispestig elég lesz, onnan metró viszi a feleségéhez. Holnap temetik az apósát és az anyósát, együtt lettek öngyilkosok – emiatt kellett megszakítania a debreceni kiküldetést.
Kétszer megölelsz és a nyár véget ér, ötlött eszébe a hajnalban álmodott mondat, próbálta megfejteni, és emlékezni, ki mondhatta kinek, de csak a szöveg maradt meg, a szituáció nem. Álmodott egy dalt is, de létezőt. Törökülés a kosár előtt, tátott szájjal gyerek s felnőtt, homlokán egy lila kasztjel, fuvolája színe pasztell.
Dúdolgatta a dalt, míg a lány komótosan töltötte az unikumot. Óvatosan emelte a szájához a poharat, apránként kortyolgatta az italt, nem akarta felhajtani. A kalauz nem mozdult, féltékeny volt a hátizsákosra, akit már foglyul ejtettek a pult mögötti kékeszöld szemek. Ceglédig együtt maradtak hármasban, szavak és immár unikum nélkül. Akkor a kalauz kénytelen-kelletlen odébbállt.
A lány kockás füzetet vett elő, írogatni kezdett bele. A hátizsákos kitalálta, mit csinál: összesítette, miből mennyi fogyott.
– Ilyenkor már nem nagyon rendelnek, igaz? – indított el egy dialógust.
A lány fel sem nézett. A férfi első gondolata az volt, hogy sarkon fordul, és visszamegy a helyére, de ezt cikinek érezte. Kinézett az ablakon. Albertirsánál jártak.
– Kérhetek még egyet? – bátorodott fel mégis.
Erre sem kapott választ, csak lassú lehajolást, töltést, és egy apró mosolyt. Nem volt világos, mit jelent. Ezúttal a tervezettnél gyorsabban hajtotta fel az unikumot.
Szótlanul álltak. A hátizsákos legközelebb Ferihegy előtt szedte össze a bátorságát.
– Élnek még a szülei? – fordult a könyöklő lányhoz, aki felvonta a szemöldökét.
– Csak mert... – folytatta volna a férfi, ám a lány ekkor megszólalt.
– Élneeek – mondta.
– És a nagyszülei?
– Ők is. Baaaj?
– Mind a négy?
– Baaaj?
A hátizsákos feszengett.
– Nem, dehogy – szabadkozott. – Csak azon gondolkodom, van-e valami, amit elmondanék a szüleimnek, amit nem mondtam el nekik, míg éltek. És maga? Ön? Te?
A vonat fékezett, majd megállt. Meglepően sokan szálltak le és fel, többen sietve robogtak át a büfékocsin. A hátizsákos figyelmesen nézte az embereket. Aztán elült a zaj, indult tovább a vonat. Fúvós hangszer hangja csendült fel. A férfi megfordult. A pultoslány törökülésben ült a földön, kezében pasztell színű fuvolát tartott. A homloka közepén lila jel díszelgett.
– Kétszer megölelsz, és a nyár véget ér – búgta, majd finoman ismét belefújt a hangszerébe.
A hátizsákos elsápadt.
– Hogy mindjárt meghalnak? – kérdezte. – Ezt kellett volna elmondanom nekik? Hogy szeressenek jobban? Mert mindjárt vége?
– Ez kevééés. Álmodj továáább – somolygott a lány. – Gyere mellém, törökülve könnyebben jönnek a gondolatoook.
Belépett a kalauz.
– Mindjárt a Kökin vagyunk. Maga még mindig itt? – kérdezte barátságtalanul a férfitől, aki visszakérdezett.
– Mit kérdezne meg a szüleitől, ha még élnének?
A kalauz babrálni kezdett a bajszával.
– Semmit – mormogta. – Vagy talán... Talán azt, hogy hova a francba tűnnek az érzések.
Aztán mintha elszégyellte volna magát.
– Ellenőriztem a jegyét? Van jegye egyáltalán?

