Széles értelemben, nem politikai bélyegként használom a szót. Disszidensnek most azt nevezem, aki saját politikai előéletét, pozícióját, ritkábban osztályát megtagadva válik vezető politikussá. Disszidensnek lenni a politikai karrier egyik tipikus formája. Gyakran fordul elő a nehezen stabilizálódó Magyarországon, ritkábban a hagyományokkal kibélelt Nagy-Britanniában. Itt a legutóbbi fél évszázadban (talán régebb óta) csakis disszidens (vagyis oldalt váltó) figura lett elsővonalbeli vezető politikus. A magyar politikusokat éppen ezek a változások teremtik.
Magyar Pétert gyakran fideszes múltja és azonos alomból jövő környezete miatt támadják, mégha mindez hisztérikus túlzásokkal színezett is. A fideszesek árulónak tekintik, a némileg elhasznált ellenzéki pártvezetők meg NER-brancsbelinek. Ami azonban vele történt, az egy tipikus magyar politikusi fejlődési pálya része. Az elkötelezett választók szemszögéből nemcsak a rosszat, hanem a jót is el lehet árulni; ha amott Magyar Pétert, itt éppen Orbánt érdemes megemlíteni.
Az ötvenes évek elején sok fiatal politikus, újságíró támogatta a Rákosi-rendszert, némelyek vezetők is lettek, akiket aztán letartóztattak, majd nem ritkán, főként 1956 után, újra elitéltek. Nagy Imre és Kádár János történelmi sorsának recepciója különbözik. A rendszerrel való azonosulási és bizonyos szakítási elem mindkettőnél jelen van, ám Nagy Imre a nemzet tragikus sorsú hőse, míg Kádár a nemzet atyja lett. A környezetükben lévő emberek is a változások bizonyítékai, sorsuk a mai emlékezet és a történelmi ítélet szempontjából jobb és rosszabb irányokba futott. Voltak újságírók, politikusok, diákvezérek, lettek miniszterek és kivégzettek, emigránsok egyaránt. Mind disszidensek.
A korábbi politikai azonosulás, a megtagadás egyfajta tanulási folyamat egy olyan társadalomban, amely a maga kitépett gyökereit igyekszik állandóan újraültetni. Ahogy Szűrös Mátyás kihajol az erkélyen kikiáltani a köztársaságot, az sem az eszmei tisztaság jele, hanem egy hasznot hajtó disszidensi magatartás. Vagy Pozsgay Imre, akinek a Lenin Intézetben megírt disszertációjától a rendszerváltó egyéniségig politikai fordulatok, lehetőségek és felismerések, nem pedig egy egyenes vonalú pálya logikus grádicsai vezetnek el. Németh Miklós az MSZMP apparátusának sztárja volt, rangban a miniszterek felett álló titkára, amíg el nem jött a rendszerváltás csillagórája, ahol aztán ő olyan produkciót mutatott be, amiért máig jogosan tisztelik, e sorok szerzőjét is beleértve. A rendszerváltást követően a nagyon ritka egyenes vonalú politikai pálya képviselőjeként külön és kivételként kell megemlékeznem Göncz Árpádról és (sokak fanyalgása mellett is) Antall Józsefről.
A fiatalon induló Horn Gyulát a Varsói Szerződés után vajon nem az alaposan átélt fordulatok viszik el a NATO-ig, a demokráciáig? Vagyis nem sikeres disszidensről beszélünk? És nem fordulat-e az, hogy a választást a 3,60-as kenyérrel nyeri meg, de aztán ráengedi pártjára és támogatóira a tőle óriási távolságban lévő Bokros Lajost? Kell-e példákkal fárasztanom az olvasót, amikor Gyurcsány Ferencre kerül szó, aki maga is élő példája a politikai, gazdasági és emberi vonatkozású fordulatoknak?
Ráadásként jöhet a rendszerváltó idők kedvenc jobboldali témája, az apa-fiú motívum, amelyet először és félre nem érthető zsidó színezéssel maga a nagy Péterfia Csurka István dobott be. Az apák politikai megtagadása akkor elég gyakori volt, de úgy látom: ma sem ritka. Más pedig nem az apját támadja, hanem a befogadó kultúrát, amelyben korábbi sikereit elérte: Orbán Viktor és több társa is ilyen disszidens.
Ha valaki elég időt és nyitott szemmel töltött el a NER-ben, abból könnyen a politikai-hivatali hátterét megtagadó, disszidens politikus lehet. Eljön a pillanat, amikor már látja, de nem bírja a romlottságot,
a társadalmi és emberi veszteséget. Megütközik pályatársain, akik egy odadobott csontért mindent gátlásukat hátrahagyva rohannak. Van tehát, aki a zsákmánnyal és a rendszerrel azonosul, míg mások nem bírják a hazugságot, a banda erkölcsét, amely megköveteli tőlük a halálig tartó hűséget.
Mi pedig, akik a politikusok munkatárgyai, ritkábban partnerei vagyunk, olvassuk jól az írást: ha ellenünk fordul a rendszer, ha megtagadja, lerombolja azt, ami miatt a gyerekeinket itthon kell tartani, akkor a kézbe, amely csak keveseknek ad kenyeret, bele kell harapni.
A szerző közgazdász.
.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
