Új pártot alapít Barabás Richárd, a Párbeszédből kivált volt alelnök és Cseh Katalin, a Momentum európai parlamenti képviselője. Mivel a Momentum lemondott arról, hogy jelölteket állítson a 2026-os választásokon, a Párbeszéd pedig nagy valószínűséggel nem éri el a költségvetési támogatáshoz szükséges egyszázalékos küszöböt, a két ellenzéki aktivista döntése csak egyféleképpen magyarázható: azzal, hogy egy új kiskoalíció létrehozásában látják az egyetlen esélyt a személyes közéleti talponmaradásra.
Legalábbis ez a magyarázat jelen esetben sokkal logikusabb, mint azok a kombinációk, melyek szerint akár a Tisza Párt gyengítésére műfogásokat kereső Fidesz, vagy a Budapest becsődölése esetére magának menekülési utat kereső Karácsony Gergely állna mögöttük. Bármi legyen is azonban az indíték, az eredmény finoman szólva is kétséges.
A „humanistáknak” a mai helyzetben az egy százalék elérésére még kevesebb az esélyük, mint a korábbi választásokon felbukkant nevesincs pártocskáknak volt. Részben azért, mert az anyagi háttér ködös vagy nem létező, részben mert az utóbbi években maga a hagyományos pártrendszer is elindult a felbomlás útján. Kezdemlényezésük így alighanem annyit ér, mint döglött lovon a patkó.
A hagyományos politikai pártok alkonya elkezdődött. Erről elsősorban a számok beszélnek, alig félreérthetően. Az MSZMP taglétszáma 1957-ben 350 ezer fő volt. Az MDF taglétszáma alapításának évében 10 ezer fő volt. A mostani kormánypárt taglétszáma a hivatalos adatok szerint 35 ezer fő. A hatalom kapuit döngető Tisza párt taglétszáma magának a pártelnöknek az egyik nyilatkozatában elhangzottak szerint másfél év után 25 fő, vagyis ez a párt a hagyományos értelemben nem létezik.
Részben az amerikai és más külföldi gyakorlat, részben a mesterséges intelligencia mára alaposan átalakította a politikai szereplők mozgásterét és eszköztárát. Az állampárti időkben kiépült alapszervezeti formációkat, a kommunista szombatokat, a reggeli Népszabadság felolvasásokat, a párttaggyűléseket mostanra felváltották a podcasterek és a közösségi médiában működő digitális harcosok; a párt alapszervezeteket előbb a polgári körök, később a digitális polgári körök, illetve a másik oldalon a Tisza szigetek. Érdek és meggyőződés alapú, de majdnem mindig alkalmi, könnyen szerveződő és könnyen felbomló, sokszor csak egy-egy tüntetésre vagy más politikai megmozdulásra szerveződő csoportok váltották fel őket, és ezek a formációk váltak a hatalom megszerzésének és birtoklásának eszközeivé.
Hogy ez miért fontos? Például azért, mert az a politikus, aki nem vesz tudomást a változásokról, és még napjainkban is apróbb-nagyobb pártok megszervezésével bajlódik, az vagy illúziókban él, vagy kizárólag saját karrierje és anyagi érdekei vezérlik, mivel egy teljesen elavult jogrendszerben már a választásra jogosult lakosság egy százaléka szavazatainak megszerzésével jelentős összegekhez lehet hozzájutni. Vagyis rosszabb esetben a húszas évek pártalapítója kizárólag pénzért csinálja, amit csinál. Jobb esetben nem érti, hogy mi történik a digitalizált új világban.
A máig érvényben lévő 1989-es XXXIII. törvény a pártok működéséről és gazdálkodásáról nem vette, még nem is vehette figyelembe a hagyományos szervezési formákat szétrepesztő új fejleményeket. E törvény módosításai (például a külföldről érkező támogatások tilalma, mely semmiképp nem igazolható egy olyan országban, melynek többszázezer polgára él külföldön) szinte kizárólag a hatalmon lévő párt érdekeit szolgálták, ezért igen alapos felülvizsgálatra szorulnak. Elsősorban a pártok közpénzzel való támogatása tekintetében.
Az Egyesült Államokban, ahol a hagyományos pártstruktúrák már régen felbomlottak, , a pártok közpénzekkel való támogatása szóba sem jön. Az európai gyakorlat e téren is sokszínű. Az olasz kormány 2013 decemberében eltörölte a pártok állami finanszírozását. A német alkotmánybíróság már egy 1966-os döntésében kimondta, hogy „a pártok általános tevékenységeinek költségvetési forrásból való finanszírozása nem megengedett”, igaz, a választási kampányok közpénzekkel való támogatását meghagyta. A hazai politikai színtéren a Tisza Párt eddigi tevékenysége során sokak meglepetésére, de cáfolhatatlanul beigazolta, hogy egy érdemi lakossági támogatással rendelkező politikai erő felemelkedéséhez egyáltalán nincs szükség közpénzekre.
Ha igaz, hogy huszadik századi értelemben vett pártok többé nem léteznek, márpedig igaz, akkor többé nem megkerülhető az a kérdés sem, vajon képes lesz-e egy következő kormányzat levonni a következtetéseket. Mert azt bármely hatalomnak tudnia kell, hogy egy új, korszerű párttörvény és annak részeként a pártok közpénzekkel való támogatásának megszüntetése elengedhetetlen feltétel a demokrácián ejtett sebek begyógyításához.
A szerző újságíró.