Ha létezik a hazai adórendszerben igazi hungarikum, akkora a szociális hozzájárulási adó (szocho) minden bizonnyal az. A 2019-ben ezen a néven bevezetett sarc adóként viselkedik, a költségvetést gazdagítja. De az ilyen címen a befizetett járulék nem eredményez automatikusan járadékot (nyugdíjat), vagyis a mindenkori kormányzattól függ, hogy mennyit szán erre a célra.
A szocho éppen ezért napjainkban döntő jelentőséggel bír, hiszen jogosan a nyugdíjrendszer egyik legkritikusabb pillérének tartják. A szochónak ugyanakkor van egy igazán unikális, a világon egyedülálló tulajdonsága, a kamatjövedelmeket is terheli.
A kormányzat legalacsonyabb eredményességi mutatóinak egyikével bíró Nagy Márton gazdasági csúcsminiszter, akit sokak szerint a számok közelébe sem szabadna engedni, augusztusban – igaz, kellő óvatossággal – meglebegtette, hogy 2026-ban a szocho jelenlegi 13 százalékos mértékét 1 százalékponttal mérséklik.
Ezt követően azonban Orbán Viktorral szembejött a valóság. Hogyha nem a felelőtlen, ezért megalapozatlan választási osztogatás hónapjait élnénk, talán még azt is megkockáztathatnánk, hogy a kormányfő kijózanodott, amikor arról beszélt, hogy „a nyugdíjrendszer egyensúlya törékeny, óvatosan lehet csak hozzányúlni, és nagymértékben függ a központi költségvetés kiegészítéseitől, így ebben a helyzetben a szocho bármilyen mértékű csökkentése 2026-ban azonnali, több százmilliárdos hiányt generálna a nyugdíjkasszában, amelyet csak további – és úgy tűnik, nem rendelkezésre álló – költségvetési forrásból lehetne pótolni”. Azonban kijózanodásról szó sincs, hiszen a fix 3 százalékos Otthon Start Program, a fix 3 százalékos kkv-hitel, a családi adókedvezmény megduplázása, a két- és háromgyermekes anyák szja-mentessége, a 14. havi nyugdíj vagy a Demján Sándor Program a kedvezményezettek számára minden bizonnyal jól jön. A szochocsökkentés elmaradása mégsem politikai döntés eredménye, hanem a gúzsba kötött költségvetés kényszerintézkedése.