Addig jó, „míg Kádár él”: addig van béke, addig jön az olcsó (?) gáz, addig áll meg a határon a migráció, „amíg Magyarországon nemzeti kormány van” – ez a meghatározó iránya jelenleg a kormányzati kommunikációnak. Azaz: ha most nem is annyira jó, utánuk mindenképpen rosszabb lesz. Hogy tizenöt olyan év után, amelyből tíz állítólag az elmúlt száz esztendő legjobb évtizede volt, ez megfelelően lelkesítő üzenet-e, azt hónapokon belül megtudjuk. Kádár annak idején öt évig tudott még lavírozgatni a párt élén az 1983-ra elmélyült pangásban – Orbán negyedik éve próbálja hol kommunikációval, hol pénzosztással (vagyis végső soron szintén a kádári receptet követve) elleplezni a helybenjárást. De addig is, míg kiderül, hogy nyerhet-e ezzel esetleg még egy újabb ciklust, van időnk eltöprengeni azon, milyen is lenne egy nemzeti kormány.
Egy biztos: nem ilyen. A jelenlegi kormány nem a nemzetet képviseli, hanem – egy szélsőjobboldali, kurzuskeresztény ideológia nevében – annak egy viszonylag népes, de így is legfeljebb egynegyedes kisebbségét. A többiekről pedig nem egyszerűen lemond, de készakarva el is idegeníti őket magától: direkt úgy kormányoz, hogy Magyarországon rosszul érezze magát mindenki, aki netán centrista, baloldali, zöld, szolidáris, versenyelvű és/vagy tisztességes (azaz akkor sem szereti a lopást, ha megideologizálják neki, és a hazugságról is azt gondolja, hogy semmilyen cél nem szentesíti, még akkor sem, ha az a cél maga a lopás).
Egy nemzeti kormány szükségképpen (az egész) nemzetben gondolkodik: nem szeleteli világnézeti törésvonalak mentén a nemzetet, és pláne nem mélyíti szándékosan, a teljes propagandamédiát és összességében ezermilliárdokat bevetve szakadékká a sokszor csak alig látható, pókhálónyi nézetkülönbségeket.
A nemzeti kormány szereti a magyar vállalkozásokat – nem csak azokat, akiket ő maga tett gazdasági tényezővé, hanem mindegyiket. És – főként – semmiképpen sem sorolja őket hátrébb az ilyen-olyan külföldi cégeknél. Egy nemzeti kormány számára sem a Roszatom, sem a CATL, sem a Samsung nem lehet fontosabb a hazai KKV-knál, és elképzelhetetlen, hogy egyetlen idegen akkugyárnak több támogatást adjon (ha közelebbről megnézzük: a semmire), mint amekkora a teljes hazai vállalkozói körnek szánt adókedvezmény-csomag.
Egy nemzeti kormány számára nincsenek másodrendű magyarok. Abban az esetben sem, ha netán ellenzékiek, nem szeretik a focit, vagy Erdély helyett Londonban élnek; ha nők; ha (akár cigány származású) gyerekek, kisnyugdíjasok, melegek, transzneműek vagy magyarként esetleg Ukrajnával szimpatizálnak. Ők ugyanis mind a nemzet részei, egy kormányt pedig egyes egyedül az tehet nemzetivé, ha mindannyiukat megbecsüli, és mindannyiukért dolgozik.
Egyszóval: az úgy biztosan nem igaz, hogy addig lehet itt jó világ, amíg nemzeti a kormány (merthogy a jelenlegi kormány minden, csak nem nemzeti). A helyes logikai sorrend pont a fordítottja: ahhoz, hogy a sorsunk – így együtt, nemzetként - jobbra forduljon, elengedhetetlen, hogy végre egyszer valóban nemzeti kormányunk legyen.