Ülök a töltőállomás vendégvárós részében, eszegetem a hot dogot. Időt spórolnék, ha beülnék vele a kocsiba, de többéves tapasztalatom, hogy hiába kérek csak egy kicsi ketchupot és mustárt a grillen megpirított, sajtos virslivel bélelt kiflibe, mire az utolsó falatokhoz érek, biztosan kibuggyan a szósz, rá a nadrágomra, vagy, ami még rosszabb, az ülés kárpitjára. Locsos-pocsos, ködös az idő odakint, épp elég az útra figyelni, nem kellenek extra élmények a kormány mögött.
Nézem a betérőket. Férfi, malterpöttyökkel tarkított munkásruhában, arcának ráncredői közé mintha tájképet rajzolt volna a finom cementpor. Két rántott húsos szendvicset rendel, látszik, éhes.
Vagy olyan nincs, aki odahaza meleg étellel várná, vagy az otthon van túl távol ahhoz, hogy még vacsoraidőben odaérjen.
Középkorú pár, csak az asszonynak hallom a szavát. Ő rendel, intézkedik, mutatja, hová üljenek. Párja mintha nem is létezne, olyannyira, hogy ha akarnám, se tudnám a vonásait visszaidézni. Bezzeg az asszonyt most is tisztán látom magam előtt: félhosszú göndör haj, vékony száj, szürke szem, sápadt arc, fekete szövetkabát.
Huszonéves fiú öt hot dogot rendel, mindegyiket más fajtából. Sajnálkozik, hogy pirított hagymás most nincsen, pedig az a kedvence, de beéri akkor a sima sajtossal is. Felnyalábolja az elkészült rudakat, s tartja szorosan, amíg az álló asztalokhoz érkezik: itt már várja másik négy hasonló korú társa.
Miközben a közönségen mélázom, és lassan-lassan elfogyasztom a magam adagját, a jobb szemem sarkából egy elsuhanó árnyat veszek észre a hatalmas vitrinüveg aljánál. Az erre kanyarodó autók sziluettje nem lehet, ahhoz az túl nagy lenne. Igazából magam sem tudom, láttam-e valóban a különös mozgást, vagy csak a fáradtság játszadozik velem. Alig pár másodperc, s az árny most az ellenkező irányból indul. Nem lehet nem odafigyelni, érzem a zsigereimben, ez nem afféle érzéki csalódás, muszáj magyarázatot lelni rá.
A kiflinek már csak a csücske van hátra, szalvétával kanalazom ki a benne rekedt szószhalmokat, amikor hopp!, végre sikerül megragadnom a pillanatot. Egy szürke kis egér torpan meg szaladásban félúton, mintha maga sem tudná még, előre vagy hátra induljon el megint.
Végig az üvegfal alsó vonalát követi, és mivel annak egy részét egy fotel takarja el, így hol látszódik az apró kis jószág, hol pedig eltűnik szem elől.q
Mondom a pultosfiúnak, van itt egy kis egér. De igazából nem szeretnék emiatt nagy felhajtást, nehogy elkezdje seprűvel vagy bottal csapkodni. Úgy tűnik, többen vagyunk így, rajtam kívül már mások is észreveszik a fel-alá szaladgáló állatkát. – Nini, egy egér! – mondják a nemrég betért gyerekek. – Milyen aranyos, vigyük haza! – kérlelik az anyjukat, aki persze határozottan nemet mond.
Aztán az egyik férfi kitárja az oldalsó ajtót. Az egér megérzi a beáramló hűvös levegőt, ami végül utat mutat neki: kisurran a küszöbön, eltűnik. Csak a jókedv marad utána, némi derű, s pár kedves pillanat a ködös alkonyon.