A magyarországi devizaalapú hitelezés krízise gazdasági és társadalmi vonatkozásban is kiemelkedő jelentőségű volt. Addig nem tapasztalt mértékben érintett tömegeket, és alapvetően a magyar családok legfontosabb vagyontárgyához, a (lakó)ingatlanhoz kapcsolódott. Ennek tükrében érthető, hogy a hiteltartozások ugrásszerű emelkedése, a végrehajtások és kilakoltatások korábban nem látott közfelzúdulást váltottak ki, és 2011-től a kormányzat kénytelen volt komolyan foglalkozni a problémával. Mindezidáig úgy tűnt, hogy az ügy lényegében lezárult; az utóbbi fejlemények miatt azonban érdemes újra átfutni, mi is történt valójában, és mi a mai helyzet.
AZ OKOK ÉS A TÖRTÉNTEK RÖVID ÁTTEKINTÉSE. A kétezres évek elején a magyarországi államilag támogatott forinthitelek piaca egyre nagyobb korlátozásokkal nézett szembe, majd pedig lényegében megszűnt. Ezzel párhuzamosan már kiépült a fejlett és egyre drágább kereskedelmi banki infrastruktúra. Éppen ezért a bankok számára elengedhetetlen kényszer volt a további növekedés a háztartási szegmensben, ami utat nyitott a kockázatosabb termékek és ügyfélcsoportok bevonása felé. Az új banki kapacitások kihasználásához tömegesen eladható lakossági termékre volt szükség, ehhez a mintát alapvetően az osztrák gyakorlatból vették.
A konstrukciót az 1990-es években azon osztrák állampolgároknak dolgozták ki, akik a svájci határ közelében éltek, és napi vagy heti ingázás mellett Svájcba mentek dolgozni. Jövedelmüket svájci frankban kapták, emiatt nem volt árfolyamkockázata a konstrukciónak, mert megvolt a hitelek kézenfekvő természetes fedezete, vagyis a svájci frankban megtestesülő munkabér. A magyar modellben azonban a lakosság a jövedelmét forintban szerezte, és csak a hitelének számítása volt a svájci devizához kötve. Azaz a magyar lakosság esetében könnyen alkalmazható természetes fedezetről nem beszélhettünk.
Ezen a ponton fontos megérteni a különbséget a magyarországi devizahitelek és a devizaalapú hitelek között, annál is inkább, mert nemhogy a laikusok, de még a szakemberek egy része is egyre-másra keveri a fogalmakat. A devizahitelt devizában, vagyis a külföldi ország pénznemében határozzák meg, devizában nyújtják, és ugyanabban a devizában kell visszafizetni. Ebben az esetben tehát nincs árfolyamkockázat. A devizaalapú hitelnél a kölcsön összege szintén devizában van meghatározva, de azt forintra átszámolva, mindig az aktuális árfolyamon kell törleszteni. Ha tehát romlik a forint árfolyama, ugyanakkora devizaösszegért egyre több forintot kell fizetni. Ez volt annak idején a felkínált csapda: vállalom az árfolyamkockázatot, cserébe viszont jelentősen alacsonyabb kamatot kell fizetnem.
A kétezres évek első felében a lakosság vállára már mintegy 5 ezer milliárd forintnyi devizaalapú hitelállomány terhe nehezedett, a hitelek túlnyomó többsége lakáscélú volt, amiben közrejátszott a forintkamatok megugrása, valamint a hitelező bankok aktivitásának növekedése. A fő ok azonban az volt, hogy az állami lakástámogatások a költségvetési helyzet miatt fokozatosan leépültek (a Medgyessy-, majd a Gyurcsány-kormány idején). Először a felvehető forinthitel mértékét csökkentették, később szűkült a programban résztvevők jogosultsági köre és az állami támogatás nagysága is. A támogatásokkal addig megközelíthető kamatszintet így már csak devizaalapú hitellel lehetett elérni, ezért a piac automatikusan ebbe az irányba terelődött.
A pénzügyi felügyelet 2004. évi jelentése szerint a devizaalapú lakáshitel-állomány egy év alatt a nyolcszorosára emelkedett, elérve az összes lakáshitel közel 10 százalékát. A devizahitelezésbe beszálló bankok köre is bővült: 2003 végén három bank nyújtotta a devizaalapú lakáshitelek több mint 90 százalékát, 2004 végén már tizenkét banknak volt komoly kihelyezése. 2006 áprilisában az MNB éves jelentése szerint a pénzügyi közvetítőrendszerben lévő legnagyobb veszélyforrást a rohamos devizaeladósodás jelentette. Megkésve, 2008-ban aktivizálta magát a pénzügyi felügyelet is, és színes brosúrában ecsetelte a devizaárfolyam esetleges változásának veszélyeit.
2009-ben a Bajnai-kormány idejére lezajlott gazdasági tűzoltás befejezése után nyilvánvalóvá vált, hogy a háztartások devizaalapú eladósodása lett az ország legfőbb pénzügyi problémája. Ekkor a devizában folyósított jelzáloghitelek állománya már elérte a csaknem 6000 milliárd forintot, ami a teljes országos hitelportfólió mintegy 68 százalékát tette ki. Az állomány nagyrészt svájci frankban realizálódott, és 15-17 éves átlagos hátralévő futamidővel nyomasztotta a háztartásokat. Legalább 1,2 millió ember került adósságcsapdába.
MULASZTÁSOK SORA. A 2009-re kialakult helyzetért több szereplőt is terhelt bizonyos mértékű mulasztás. Az aktuális kormányok (Medgyessy, Gyurcsány) rossz kockázatfelméréssel, részben politikai szempontok alapján, a költségvetési hiány kényszere alatt szűkítették a lakossági forinthitel-kínálatot, és nem tettek semmit a devizaalapú hitelezés feltételeinek szigorítására. A bankok a tulajdonosi profitelvárásoknak való megfelelést, az ügyfélmegtartást tartva szem előtt, elmulasztották a devizaalapú hitelek drágítását. Nem vezettek be szigorúbb hitelbírálatot, megelégedtek a hitel tárgyának (főként lakástulajdon) biztosítékként való elfogadásával. Az MNB és a pénzügyi felügyelet megkésve hívta fel a figyelmet a hitelezési kockázatokra, nem emelték a banki tartalékrátát, nem szigorították a pénzintézeti tőke-követelményeket, nem vezettek be hitelfékszabályt. A lakosságnál pedig hiányzott a körültekintés. A problémával való valódi szembenézésre azonban 2011-ig várni kellett.
AZ ÁLLAMI BEAVATKOZÁS FÁZISAI. A devizaalapú hitelek kivezetésének érdekében az akkori Orbán-kormányzat több fontos rendelkezést hozott, bár ezekről ma már nemigen beszélnek. 2011-ben megjelent a végtörlesztés, majd az árfolyamgát rendszere. Előbbi nyomán 169 ezer hitelszerződést zártak le, több mint 1300 milliárd forintnyi értékben, az árfolyamgát révén pedig az adósok a hitelüket öt éven keresztül rögzített, kedvezményes árfolyam mellett törleszthették tovább. 2015 elején 1,9 millió devizaalapú hitelszerződést forintosítottak vagy kalkuláltattak újra a bankokkal. Ennek a lebonyolítása a magyar bankszektor modern kori történetének egyik legnagyobb informatikai és adminisztratív projektje volt.
A MAI HELYZET. A fentiek alapján, a forintosítás eredményeként és a forint alapú banki kihelyezések nyomán a devizaalapú lakossági hitelek mára visszaszorultak, sőt jórészt eltűntek, az utóhatások azonban egy szűkebb körben még érzékelhetők. Az MNB ma mintegy 15,5 milliárd forintnyi lakossági devizaalapú hitelt tart nyilván, miközben a teljes hitelállomány már közelíti a 11,5 ezer milliárd forintot.
Azok, akiknek ma törlesztési nehézségeik vannak, panasszal, méltányossági kérelemmel fordulhatnak a bankokhoz. Elutasítás esetén az MNB-ben működő Pénzügyi Békéltető Testület eljárása kezdeményezhető a jogvita rendezése, egy méltányos megállapodás érdekében. Ami a kilakoltatásokat illeti, a legrosszabb években évi 2500-3000 „ingatlannal kapcsolatos végrehajtási cselekmény” történt az országban, de nem csak devizaalapú hitellel összefüggésben. A fenti számok nemcsak lakást, hanem üzlethelyiséget, rendelőt stb. is takarnak, és a statisztikák nem részletezik az adatokat. Az ilyen ügyek száma csökken, 2024. I-III. negyedévében összesen 1263 esetből mintegy 350 esetben történt „határozat végrehajtása". Ezekből a számokból sem derül ki azonban pontosan, hány alkalommal történtek kilakoltatások, milyen hitelügyben - de az valószínű, hogy azok száma nagyságrenddel a sajtóban keringő, több tízezres volumen alatt volt.
ÖSSZEGZÉS, KILÁTÁSOK. A devizaalapú hitelek vonzó feltételeket ígértek a pénzügyileg jellemzően felkészületlen magyar polgárok számára, a konstrukciónak köszönhetően pedig a magas kockázat jelei jórészt rejtve maradtak. Így nem lehetett elvárni a lakosságtól, hogy átlássák egy összetett pénzügyi termék előnyeit és hátrányait. (A forint- és a devizaalapú hitelek kamatkülönbsége alapján egyébként a forintosításig a korábban devizaalapú hitelt felvevő ügyfelek többségének, még a 2008-as válságot követő első árfolyamsokk ellenére is, összességében kisebb volt a hitelterhe, mintha ugyanazt a kölcsönösszeget piaci kamatozású forinthitelben igényelték volna. Ráadásul a forintosítás jórészt megóvta az érintetteket a 2014/2015-ös második árfolyamsokktól.)
A helyzetet rontotta, hogy a devizaalapú hitelezés felfutásával jóformán azonos időben az egész világon jelzáloghitelezési robbanás ment végbe. Az USA-ban a jelzáloghitelek innovációinak betudhatóan pénzügyi összeomlás következett be, amely az egész világgazdaságot megrengette. A globális változások pedig hozzájárultak ahhoz, hogy a devizaalapú hitelezésből nálunk is súlyos belső gazdasági és szociális krízis keletkezett.
A válság kirobbanását követően, a többszöri kormányzati beavatkozás eredményeként a helyzet nagyban javult. Mára a még létező devizaalapú hitelek szinte teljesen visszaszorultak, maradványaik szórványosak és jóformán nem követhetők. Úgy tűnt, hogy a devizaalapú hitelezés ügyének érdemben csökkent a társadalmi jelentősége.
A legutóbbi hónapokban azonban a téma ismét napirendre került, az Európai Bíróság (EUB) által hozott egyedi ítélet kapcsán (C 630/23. sz. ügy). A döntés nagy publicitást kapott, „pénzügyi szakértők” tízezres tömeget érintő kártérítési perekről, az összes hitelszerződés érvénytelenítéséről vizionáltak, több ellenzéki párt is rátelepedett az ügyre, megérezve az abban rejlő politikai haszonszerzési lehetőségeket.
Az EUB által tárgyalt konkrét esetben ugyanakkor csupán az nyert bizonyítást, hogy az adott pénzügyi szolgáltató nem tájékoztatta az adóst a lehetséges árfolyamkockázatokról, tehát ebből az ügyből kiindulva súlyos hiba lenne az összes szerződést érintő következtetést levonni. Kizárólag olyan ügyekre vonatkozhat az ítélet tartalma, ahol nem volt megfelelő az árfolyamkockázatról szóló információ, és ezt minden esetben bizonyítani kell. Ráadásul az EUB adott döntése egy olyan meghatározott ügyletre (gépjárműlízing-szerződésre) vonatkozik, ahol a szerződés érvénytelenségét már a Kúria is megállapította korábban.
Az előzőek nyomán persze újabb perek indulásával, hosszú ideig tartó bizonyítási eljárásokkal is számolhatunk. (Erre utal legalábbis, hogy nemrégiben a Jobbik megszervezte a „Devizás Igazság Napja” néven futó több ezres tüntetést.) Más kérdés, hogy a „minden visszajár” elve pénzügyileg teljes abszurdum, hiszen az azt jelentené, hogy a hitelfelvevő éveken keresztül mindennemű kamat nélkül használhatott milliós összegeket. Csak azt remélhetjük, hogy a kedélyek előbb-utóbb lecsillapodnak, és az igazság önjelölt bajnokai nem keltenek újabb hiú reményeket azon károsultaknál, akik most úgy gondolják, hogy az EUB és a Kúria döntései szerint mindent vissza lehet csinálni, mintha semmi sem történt volna.
Ez ugyanis nemcsak jogilag vitatható, hanem gazdaságilag is lehetetlen.
A szerző közgazdász.