Gyerekként sok mindent nehéz megérteni. Megrendítő élmény a világ átláthatatlanságával, rejtélyességével és megmagyarázhatatlanságával először találkozni. Még akkor is, ha tízévesen ezt így képtelenek vagyunk megfogalmazni. Később, felnőtt éveimben is sokszor kísértett az érzés, hogy a világ megannyi történése és jelensége nem vagy alig megérthető. És ez nem fog változni, nem áltatom magam.
Testvéremmel negyedikesek lehettünk, amikor lépcsőházunkban az egyik szomszéd bácsi megvakult. Negyvenéves lehetett, makkegészséges volt. Szüleink elejtett mondataiból kiderült – pedig nem akartak erről előttünk beszélni –, hogy munkahelyi baleset vagy a munkahelyén végzett feladatai következtében fellépő betegség elhibázott kezelése vezetett a tragédiához. Gyerekként el sem tudtam képzelni, hogy ilyesmi megtörténhet. A vakság alapjaiban változtatta meg lépcsőházi szomszédunk életét.
Központi figurája volt annak a kis közösségnek, amiben élt, amit egyszerre köszönhetett személyisége közvetlenségének és annak a ténynek, hogy volt telefonjuk. A lépcsőházból sokan ügyes-bajos dolgaik egy részét ezen keresztül intézték, így lakásuk, némi megszorítással, átjáró házzá vált. Az ebből fakadó viszontagságokat jól viselte a családjával, úgy is fogalmazhatnék, előnyükre fordították. Elbeszélgettek a telefonálni érkezőkkel, közösen kávéztak, kipanaszkodták magukat, aztán a telefonálók olyan zörejtelenül távoztak, ahogyan érkeztek.
Rémület fogott el azokban az években, mert nem tudtam, hogyan kell viselkedni egy vak emberrel, pedig rendszeresen találkoztunk. Emlékszem, hogy félve és lopva néztem két hatalmas kék szemébe. Hiába tudtam, hogy nem lát, így bámuló tekintetem is rejtve marad előtte, mégis mindig lelkiismeret-furdalás fogott el, hogy ilyenkor valami olyasmit teszek, amit nem volna szabad. Visszaélek védtelenségével és kiszolgáltatottságával – hangtalanul ezt kiabáltam magamnak, és ettől elöntött a szégyenérzet.
Egy jelenetre nagyon élesen emlékszem. Belém égett. A szomszéd bácsi kérte, hogy testvéremmel menjünk le hozzá, mert valamiben segítséget szeretne kérni. Ugrottunk, egy emelet választott el bennünket, és már a nappalijukban ültünk. Megtudtuk, nemrég hozta a postás a nyugdíját. Megkért, hogy számoljuk át a pénzt, mert erre ő képtelen. Gyerekként talán a százforintos volt a legnagyobb címletű bankjegy, ami addig a kezemben volt, ehhez mérten a dohányzóasztalon felfoghatatlanul sok pénz volt. Természetesen legnagyobb része nem százasokban. Tettük, amire kért. A szobában olyan csend lett, hogy a papírpénzek suhogását is hallani lehetett számolás közben.
A házigazda ekkor hirtelen megszólalt. – Azt tudjátok, hogy egy vak embert nagyon csúnya dolog becsapni!
Hangja komoly volt, olyan emberé, aki elképzelhetőnek tartja, hogy csalhatunk, hogy a pénzt egy részét zsebre tehetjük.
Gyanúsítással, rosszindulattal – mából visszagondolva – akkor találkoztam először. Keserű ízt éreztem a számban, és szerettem volna minél hamarabb az ajtón kívül lenni.