TÁRCAVARIÁCIÓK EGY TÉMÁRA
Nem hiszem el, mormolom magam elé, és lecsapom a naplót az asztalra. Mi van?, kérdezi a lányom, aki a konyhában főz magának, miután megmondtam, hogy ma ne számítsanak rám, mert le kell adnom határidőre egy tárcát. Két napja kellett volna, de nem tetszett az első változat, és a második meg a harmadik sem. Újból a kezembe veszem a naplót, piros emlékkönyv, a borítón Tom és Jerry matricával. Idegesen lapozgatom. Mi a baj?, kérdezi megint a lányom, és közelebb jön.
Nem találok egy részt.
Milyen részt?
Mindegy. Vagyis nem mindegy. Egy háborús sztorit, amit a nagymamám mesélt.
Mire kell?
A tárca, amit meséltem. Tudod, hogy mit mondanék el olyat, amit anno nem mondtam.
Akkor nem azt írod meg, hogy telehánytad a gimis vécét?
Nagyon vicces.
Miért? Nem az volt?
Azt tudják.
És azt bevallottad már, hogy suli helyett Pécsre jártál le a pasidhoz?
Ez egyszer történt meg. És valamelyik karácsonyi társasjátékozás alkalmával ki is derült. Amúgy Egerbe mentem. Egri fiú, csak Pécsre járt egyetemre. De egyébként sem ilyen jellegű dolgokról akarok írni. Persze elmesélhetném, hogy gimi második nyarán a Téka táborból hamarabb hazavonatoztam, hogy el tudjak menni egy házibuliba, de ezek ilyen snassz dolgok.
A nagyiék azt hitték, hogy a táborban vagy?
Igen. Mert nem engedtek volna el a házibuliba. Ráadásul Nyíregyházáig kellett stoppolnom. Egy nagydarab szakállas pasas vett föl, bőrmellény, tetkó. Haboztam, de végül beültem. Muszáj volt, különben lekésem a vonatot. Sokat kérdezgetett, nagyon kedves volt. Aztán az út közepén megszólalt, hogy többet ilyet ne csináljak, mert nem minden férfi olyan úriember, mint ő. Na akkor összeszorult a gyomrom.
Te egyedül stoppoltál?
Igen.
Beültél egy idegen férfi mellé? Anya, ez most komoly? Úristen!
Nem volt más lehetőségem, mert el kellett jutnom Nyíregyházára, úgyhogy igen, kiálltam az útra és stoppoltam.
Nem volt busz, vagy mi?
Nem volt.
Nem volt?!
Mittudomén, lehet, hogy volt, de csak egyszer járt egy nap.
De miért nem hívtál egy taxit?
Taxit? Hogy? Miből? Pont annyi pénzem volt, hogy a vonatjegyet meg tudtam venni. Aztán elmentem a házibuliba, ahol végre találkozhattam a pasimmal, másnap meg hazamentem, mintha mi sem történt volna. Igen, a hosszú hajúval, és igen, akkor az volt a menő.
Minket meg néztél a lokátoron!
Szoktam is neked mondani, hogy hálát adok a Jóistennek, hogy a kilencvenes években voltam fiatal. Viszont engem sehova nem engedtek a szüleim. Nekem nem volt ám ilyen, mint most, hogy jaj, persze, ne mászkálj későn az utcán, aludj inkább a barátodnál. Rá voltam kényszerítve, hogy végighazudjam az egész kamaszkoromat, és nem akartam, hogy nektek is ez legyen. Apátoktól meg is kapom állandóan, hogy túl engedékeny vagyok, erre kiderült, hogy ti is ugyanúgy megcsináljátok a magatok kis stiklijeit.
De hogy jön ide a napló?
Mert kitaláltam, hogy a nagyszüleimről akarok írni, és ehhez kellene az a naplórészlet. Teljesen biztos voltam benne, hogy itt lesz, a jobb oldalon, a napló második felében. Nem is értem, hogyan írhattam ennyire hülye naplót. Emlékszem egy-két jó sztorira, amit évek múltán is emlegettünk, például, amikor bementünk Chicagóba. Tudod, az amerikaiak úgy mondják, hogy sikágó, és amikor szegény nagymamám próbálta itthon utánozni, mindig kinevették, hogy az Csikágó. Mi Woodstockban laktunk. De nem abban a Woodstockban Nem ott, ahol a fesztivál volt.
Milyen fesztivál?
Nem tudod, mi az, hogy Woodstock?
Nem tudom, anya.
Hogyhogy nem tudod? Az én lányom vagy, és nem tudod?
Elmondod?
De azt tudod, hogy két hónapig voltam Amerikában a nagyszüleimmel, 1990-ben?
Ezt ezerszer mondtad.
Jó, csak mert nem tudtad, hogy mi az, hogy Woodstock. Mindegy. Ott tartottam, hogy bementünk Chicagóba. Akkoriban a Sears Tower volt a világ legmagasabb felhőkarcolója.
Szírsz sztáőr.
Ilyen rossz a kiejtésem?
Csak szívatlak anya.
Felmentünk lifttel a kilátóhoz, volt ott egy fagylaltozó. Nagyszüleim megengedték, hogy ehetek egy háromgombócosat. Három?, kérdezte a fagylalt árus lány. Három. Erre megint kérdezi, hogy három, és mutatta az ujjait is. Én meg bőszen bólogattam. Aztán újra. Három? Mondom, igen, három. Na így lett kilenc. Ráadásul három gombóc mentás ízű volt, amit nem is bírtam megenni, és végig idegesített, hogy nem választottam jobban. És mit írtam le ebből? Ennyit: Amikor lejöttünk, megettem egy irtó nagy adag fagyit.
De hát közben meg tök jól emlékszel!
Csak arra, ami velem történt.
Mi volt az a történet, amit keresel?
Nagymamám elmesélte, hogy amikor kitört a háború, és elkezdődött a szabadrablás, mindenki vitt, amit ért, ő egy darab képeslapot szorongatott a kezében, és azt vitte haza. És ahogy ezt mesélte, elkezdett nevetni. Feküdt az ágyon és nem bírta abbahagyni a nevetést. Hogy lehettem ennyire hülye, ismételgette, csapkodta a kezét a combjához, éles, magas hangon visított, rázkódott, egyre görcsösebben, hisztérikusabban, törölgette a könnyeit, és utána hosszan és csöndesen sírt. És erről egy szó sincs a naplóban. Bárcsak leírtam volna, és bárcsak többet kérdeztem volna.
Nem az a lényeg, hogy emlékszel?
De mi van, ha rosszul emlékszem?
