Nem, most nem Scorsese 1993-as filmjéről lesz szó. Hanem arról, hogy alig kerültek nyilvánosságra a Tisza Párt képviselőjelölt-jelöltjei, a várható kifogások között – egyebek mellett az ATV november 18-i Egyenes beszéd műsorában – egyik fontos negatívumként a jelöltek politikai tapasztalatának hiánya merült fel. Az egyik elemző egy nappal később nemes egyszerűséggel már „zöldfülű” minősítéssel tüntette ki őket.
Az én szememben pedig ez a legfőbb vonzerejük. Már sokszor hangot adtam annak a véleményemnek, hogy a „politikusság”, azon belül pedig főként a határozott időre választott képviselőség nem foglalkozás, hanem a nép (kisebb-nagyobb csoportja) megbízásából vállalt feladat. A nálunk nagyobb demokratikus hagyományokkal bíró országokban egy politikus tipikus pályaíve nem a politikában, hanem a civil világban kezdődik, és ez így van jól. Ahhoz ugyanis, hogy valaki mások képviseletére vállalkozzon, azok bizalmáért folyamodjon, elvárható, hogy előbb bizonyítsa, hogy alkalmas emberek kisebb vagy nagyobb csoportjainak vezetésére, esetleg jelentős alkotással tűnjön ki a többiek közül, vagy éppen valamely „polgári” hivatásban tegyen szert elismerésre, teljesítménye alapján. Én legalábbis ilyen emberre bíznám nyugodt lelkiismerettel a magam (és mások) képviseletét.
A civil előélet nélküli „hivatásos” politikusok, akik az iskolapadból (hívják azt bármiféle egyetemnek akár) kerülnek a politikába, egyfajta kényszerpályán vannak, mert nem tudják elképzelni jövőjüket a politika sáncain kívül. Ők azok a „megélhetési politikusok”, akiknek az ülepe és a hivatali széke között olyan szoros szimbiózis van, hogy az üléspont az álláspontjuk meghatározója. Az én politikus-ideálom nem ilyen. Hanem olyan, aki a piacképes tudás és a korábban elért karrier birtokában nem retteg a politikai jövő esetleges végétől, mert bármikor folytathatja ott, ahol a politika kedvéért abbahagyta.
Nem állítom, hogy mind a 315 aspiráns nacionáléját végignéztem, de akikét igen, azok mind felmutattak valamiféle korábbbi foglalkozást. A már közismert „húzó” nevek között színész, énekesnő, bankvezető, orvos, tábornoki rangú katona, író, lelkész, közgazdász és hasonlók vannak. Ők nem a parlament – amúgy pokoli kényelmetlen – székeit koptatva érték el, amit elértek, ezért aztán bármikor folytathatják is.
Amúgy meg az Országgyűlésnek van egy kameráknak szóló „színpadi” és egy ennél sokkal komolyabb alkotó arca. Az utóbbi outputjai a törvények és határozatok. Addig jó, amíg ezeket az ehhez értő közigazgatás berkeiben készítik elő és egyeztetik, mert akkor kisebb eséllyel keletkeznek torzszülöttek. Utóbbiak zöme egyéni képviselői indítványként kerül a T. Ház elé, megkerülve az időigényes egyeztetések zömét, ami meg is látszik az eredményen – bár persze azok sem a képviselők agyából pattannak ki, ők csak a nevükre veszik azokat. Mindehhez sokkal inkább az írni-olvasni tudás, szövegértés, lényeglátás, kommunikációs készség, emberi tisztesség, mások álláspontjának ismerete és képviselete, plusz a választópolgárok tisztelete tűnik nélkülözhetetlennek a politikai tapasztalat helyett.
Meggyőződésem, hogy már régen el kellett volna jönni a „politikai ártatlanság” korának, és azzal az említett székek új gazdáinak. Ahhoz azonban, hogy ez ne csak hiú ábránd legyen, az említett ártatlanoknak előbb túl kell esniük egy mocskos kampányon. Ehhez az ártatlanság nem jó ómen. Magyar Péterre vár az a nem kis feladat, hogy megóvja a jelöltek ártatlanságát. Nem lesz könnyű.
Orbán Viktor, Magyarország de facto vezetője az iskolapadból került a politikába, azt megelőző civil foglalkozásáról nem tudni. Nem túlzás azt mondani, hogy ő a legnagyobb politikai tapasztalattal megáldott ember ma hazánkban (amire mostanában ő is szokott utalni). És mire mentünk vele?
A szerző mérnök-közgazdász.
