Már ködösek a reggelek, s szürke pára takarja el a máskor pirosan izzó cseréptetőket, amikor hét óra tájban kifelé caplatok a dombon a két kutyával. Sajátos rituálé ez, télen, nyáron, ősszel, tavasszal, ha esik, ha fúj, minden reggel tenni kell egy rövid kört, mintha nem lenne elég nagy az udvar, ahol rohangálni lehet. Izgatottan állnak a kapuban, várva, hogy odakint egy egészen másik világ tárul eléjük, tele izgalmakkal, új illatokkal, látvánnyal. Alig pár száz méter ilyenkor a séta, de olyan alapossággal járják körbe, föl-, és alá a jól bejáratott szakaszokat, mintha a végén jelentést kellene írniuk minden egyes fűszálról, egér-, és pocokszagról, na meg arról is, merre jártak a vadászok hajnalban, s zsákmányukat vajon belógatták-e a halkan duruzsoló hűtőházba később.
Vizes lesz a bakancs, pedig még utoljára lekaszálták a rétet, megszárították és összegyűjtötték a szénát a gazdák, jó lesz majd az állatoknak télen, takarmánynak. A bogáncsok hiába nedvesek, apró kis karmocskáik még mindig állhatatosan kapaszkodnak a kutyák szőrébe, a posztónadrágba, és a csipkebokrok kis tüskéi sem lágyultak meg a nyirkos reggelektől, szúrnak, karcolnak vadul.
Talán nem véletlenül döntött úgy a természet, hogy épp az ilyen szomorú, szürkés, nyálkás hetekre időzíti a birsalma beérését.
Már az illatától is felvidul az ember szíve, hiszen mintha egyszerre lenne benne az ananász, a citrom, a narancs, az alma, a körte az őszibarack és a grapefruit aromája. Csalfa egy gyümölcs, megenni, beleharapni nemigen lehet, hacsak nem akarja az ember azt a fanyar, az ízlelőbimbókat megtekerő érzést a szájában, miután ledörgölte a hamvas, viaszos védőréteget a sárga héjról.
A birsalma élete, „karriertörténete” talán leginkább a belőle készült, sajtnak nevezett édességben csúcsosodik ki. Bár nálunk azért a polcon előkelő helyen vannak a belőle készült szörpök és lekvárok is, nem beszélve a fanyar, hagymával és citrommal is megbolondított csatniról, ami sült húsok mellé kiváló. Ilyentájt, ha csülök rotyog a fazékban vagy kacsamell sül rozéra, comb ropogósra, a párolt birsszeletek mellettük is helyet kapnak, savasságukkal enyhítve a buja zsírokat.
A borostyánszínű, néha áttetszően ragyogó, néha magát inkább tompán kellető birsalmasajt feladja persze a leckét. Ott kell állni a fazék fölött, az összetört rostokat addig kavargatva, míg az utolsó vizes buborékot is kicuppogja magából az egyre sűrűbb massza. Előkerülnek aztán a formás kis tányérkák, gyerekkorból itt ragadt műanyag virágformák, megbecsült kristálykelyhek, amelyek rovátkákat rajzolnak majd a megszilárdult felületre. S hiába kelletik magukat illatosan, fényesen e csemegék, idő kell, míg végre valóban élvezhetjük is minden falatjukat. A törődés, a szárítgatás, forgatgatás, várakozás mind-mind a birsalmasajt presztízsét emeli, hogy aztán, amikor felszeljük és végre magunkhoz vesszük, ne számítson, van-e köd odakint, szürke, vagy nyirkos a reggel, hiszen így is, úgy is bearanyozza majd a napunk.