A magyar tudományos élettel a közvélemény ritkán foglalkozik, azonban az elmúlt pár évben egyre több támadás éri az akadémiai szférát – elsősorban a kormánypárti kutatók, politikusok és publicisták részéről –, ami már a „civil” szféra ingerküszöbét is megüti. A támadások fókuszában a tudománymetria, a tudományos teljesítmény – elméletben – objektív, kvantitatív alapú mérése áll, érdemes hát körüljárni, mi is ez.
A tudományos szférában tevékenykedők teljesítményének mérésére a 70-es évekre támadt az igény, ekkor jött létre egy angol és egy amerikai kutató munkájának nyomán egy általános mérési index, amely célul tűzte ki, hogy egyszerű számokkal le lehessen írni egy ember tudományos tevékenységét, hogy így összehasonlíthatóvá váljon két kutató munkája. A rendszer azt méri, ki mennyit publikál, hányszor hivatkoznak az írásaira. Ezek alapján létrejön az úgynevezett Hirsch-index, amely – elméletben – a tudós munkájának hatását méri. Emellett a folyóiratokhoz is rendelnek egy úgynevezett Impact-faktort, ami a folyóirat idézettségét jelzi.
Az idézettség és a hivatkozottság azért is fontos, mert a tudománymetria szerint ezzel lehet lemérni, hogy mennyire releváns és hasznos, amit egy kutató végez. Hiszen, ha jó munkát írt, akkor biztos sokan fognak hivatkozni rá, az azt befogadó lap pedig biztos magas színvonalat képvisel. Tehát lényegében az egész tudománymetria arra épül, hogy emberek teljesítményét az emberi tényezőket kizárva mérjük, szimplán mennyiségi mutatók alapján: kinek hány cikke, tanulmánya, könyve jelent meg, azokra hányan hivatkoztak, illetve a cikkek mennyire „jó” lapokban jelentek meg. Semmi más nem számít.
Nem számít, hogy egy kutatás mondjuk Nobel-díjat ért, vagy hogy egy hatalmas technológiai áttörést idézett elő, esetleg – hazabeszélve – egy addig nem ismert, új kéziratot vagy forrást tárt fel. Persze feltételezzük, hogy egy Nobel-díjas kutatásra sokan hivatkoznak, de ez nem természetszerű, és itt máris egy kritikus problémához értünk. A tudománymetria nem differenciál. Még abban sem, hogy milyen hosszú az adott tanulmány vagy könyv: pár oldal ugyanannyit ér, mint több tucat, a lényeg, hogy nívós lapban vagy kiadónál jelenjen meg. Ezért viszik fel sokan a Magyar Tudományos Művek Tárába (a hazai tudományos írások gyűjtőhelye, amit minden kutató magának kezel) még a tanulmánykötetekhez írt bevezetőiket is.
Ez a módszer a természettudományok területén még csak-csak működik, bár ott sem elég hatékonyan, de a társadalom- és humántudományok területén abszolút használhatatlan.
A két terület között alapvető különbségek vannak: a természettudósok inkább rövidebb cikkeket írnak, míg a humántudomány művelői hosszabb tanulmányokat vagy könyveket; az előbbi területen gyakori a többszerzős cikk, míg utóbbinál ritkább; a természettudományok általános témákkal foglalkoznak, így a publikációs nyelv is nemzetközi, a humántudományok témája viszont gyakran a nemzeti kultúra és kultúra megőrzése, így kevesebb a nemzetközi publikáció – így pedig kevesebb a hivatkozás is.
De ez még csak a problémák jéghegyének csúcsa. A tudománymetriának köszönhetően létrejött ugyanis a „publikálj vagy pusztulj” felfogás az akadémiai szférában. Az egyetemek és kutatóhelyek részéről komoly a nyomás, mert minél több professzorral és minél magasabb Hirsch-indexű kutatókkal akarnak büszkélkedni – és persze versenyezni egymással. Ennek eredménye, hogy a minőségi, hosszabb időt igénybe vevő kutatások száma csökken, mert nincs rájuk idő: eredmény kell, hogy meg lehessen írni cikkben, azzal pedig sok hivatkozást begyűjteni.
Ezt ösztönzik is az intézmények azzal, hogy igyekeznek elvárásokat támasztani a kutatókkal szemben. Ez különösen hátrányosan érinti az egyetemi oktatást, mivel bár minél fiatalabbak és/vagy alacsonyabb beosztásban van egy oktató, annál több szeminárium és előadás megtartását várják el tőle, ugyanakkor magas színvonalú – értsd: sok, és sokat hivatkozott – publikációt is produkálnia kell. Sőt, már-már ez utóbbi élvez prioritást, hiszen így tudják az egyetem (statisztikai/rangsorbeli) teljesítményét tovább növelni.
Itt talán érdemes kitérni a többszerzős tanulmányokra. A természettudományos területeken igen gyakori, hogy 7-8-9 vagy még több szerző is fel van tüntetve – nem ABC sorrend szerint - egy cikk mellett. Az a szokásjog, hogy az első helyre kerül a vezető kutató, aztán az intézet- vagy tanszékvezetőt is illik kiemelkedő helyen feltüntetni, valamint azokat a kollégákat, akik valóban végeztek kutatómunkát vagy részt vettek a tanulmány megírásában, esetleg más módon segítettek. Ebben masszívan benne van az a kényszer, hogy kell a publikáció, és így vezető beosztású kutatók szimplán a „koordinációs tevékenységükkel” is extra hivatkozásra és cikkekre tehetnek szert. The rich get richer (a gazdagok egyre gazdagabbak lesznek), de máris nem a valós tudományos teljesítményt mutatja a hivatkozottság és az idézettség.
A „publikálj vagy pusztulj” és a részben ezt kijátszó többszerzősség két nagyon súlyos problémát idézett elő: megjelentek a predátor folyóiratok, illetve a „papírgyárak”.
A predátor folyóiratok ingyenes megjelenést kínálnak, lektoráció vagy bármilyen ellenőrző folyamat nélkül, cserébe a szerző elveszíti a cikke fölötti rendelkezés jogát, azt a lap szabadon újraközölheti és eladhatja, vagy akár át is írhatja, a szerző mindenféle beleegyezése nélkül. Sajnos sok fiatal hallgató és kezdő doktorandusz esik a csapdájukba évről-évre, mivel az egyetemi oktatásban ezen veszélyek ismertetésére nem áldoznak kellő energiát.
A „papírgyárak” azonban még komolyabb problémák okoznak. Ezek olyan informális csoportok, amelyek a „publikálj vagy pusztulj” felfogást használják ki és teszik pénzzé úgy, hogy már kész tanulmányokon felkínálják megvételre a különböző szerzői helyeket, persze nem olcsón. Magyarországon az Óbudai Egyetemmel kapcsolatban robbant ki egy botrány tavaly októberben, ahol ilyen tanulmányokban szerzőként szereplő kutatók keveredtek gyanúba. (Plagizált, visszavon cikkek, gyanús tanulmányok: Magyarországra is megérkeztek a tanulmánygyárak, Telex, 2024. október 8.).
Ha valaki azt gondolná, hogy a hivatkozások legalább jó mérőszámot jelentenek, téved. Hiszen az aktuálisan népszerű, felkapott témák sokkal több hivatkozást generálnak – szimplán, mert többen foglalkoznak velük. De ez nem jelenti, hogy a téma feltétlen hasznos vagy értékes. Emellett van egy másik, sokkal aggasztóbb és veszélyesebb jelenség is: a szándékosan provokatív megfogalmazások és szándékosan elhelyezett apró „tévedések”.
Egy volt oktatóm fogalmazta meg azt a – sajnálatos módon igaz - tételt, miszerint ha az ember a történettudomány területén sok hivatkozást szeretne, akkor „közepes baromságokat kell írni”, mert akkor mindenki azonnal meg akarja cáfolni őket.
A hivatkozottság pedig nem minőséget mér, csupán mennyiséget, így a hivatkozottsági mutatói kilőhetnek.
A „publikálj vagy pusztulj” elvnek tudható be az is, ami személyes tapasztalom is, hogy a tudományos konferenciák mind inkább belterjessé váltak. Egy kutató ugyanazokkal az emberekkel találkozik minden egyes konferencián, ugyanazokkal kerül egy szekcióba, sőt, begyűrűzött Magyarországra egy Nyugaton bevett dolog: egyes „kutatói körök” már maguk szerveznek szekciókat egy konferenciára. Viszik az előadót, a témát, akár még a szekció moderátorát is, és tulajdonképpen a közönséget is, mert tudományos konferenciákra az átlagember nemigen jár. Ennek pedig az a következménye, hogy a kutató tényleg nem találkozik mással, nem mutatja be másnak a munkáját, mint annak a klikknek, amelynek a tagja.
Magyarországon ezt súlyosbítja – legalábbis a humántudományok területén –, hogy a klikkek nemcsak az érdeklődés és a téma, de sokszor politikai irányultság alapján is szerveződnek, ez pedig az egész tudományos életet mérgezi, és ellehetetleníti a valódi eszmecserét. Ezek a konferenciák leginkább azt szolgálják, hogy a „klikkek” aztán együtt publikáljanak, és mivel hasonló témával foglalkoznak, lehetőleg hivatkoznak is egymásra, így növelve tovább egy-egy kutató hivatkozottságát.
Ezeknek a problémáknak a gyökere a tudmánymetria által diktált kényszer, ami pedig csak azért létezik, mert a tudományos élet vezetői egyszer úgy döntöttek, számszerűsítik egy kutató, tudós ember teljesítményét. Mintha ő is Henry Ford gyárában dolgozna,
és azt mérnék, hány futóművet tud beszerelni egy 8 órás munkanap alatt. A tudományos élet azonban nem favágás vagy gyári szerelősor. Ahogy egy orvos teljesítményét sem csak abban lehet és kell mérni, hogy hány beteget látott el 8 óra alatt, úgy egy kutatóét sem volna szabad így mérni.
Ráadásul a tudósok is emberek, ezért igyekeznek kiskapukat találni és a könnyebb ellenállás felé menni. Ami engem illet, ezért a tudománymetriát jelenlegi formájában elengedném, és más módon, lehetőleg a tudományterületek sajátosságait figyelembe véve mérném a kutatók teljesítményét, külön differenciálva az egyetemi oktatókét.
A megoldás az lenne, ha a tudományos élet felhagyna ezzel a számszerűsítéssel, és komplexebb elemzést vezetne be, ami persze bonyolultabb és sokszor szubjektívebb lenne, de legalább nem adna lehetőséget egy egysíkú és félrevezető elemzésre. Az egyetemek esetében a differenciálás is elengedhetetlen lenne, el kellene különíteni az oktatási és kutatási területeket, mert a mostani helyzetben az egyetemi oktatók nem tudnak eléggé az oktatásra fókuszálni, miközben az egyetemek mérőszámai is azt presszionálják, hogy ne oktatási képesség alapján alkalmazzanak oktatókat, hanem a tudományos teljesítmény szerint.
Ami pedig a hergelést és a széles társadalom felé történő bizonygatást megelőzhetné, az a tudományos szféra transzparensebb működése: ha (át)láthatóvá válna, mit is csinálnak a kutatók, mire, milyen és mennyi munkát áldoznak, és pontosan mire költik a kutatási támogatásokat – tehát közvetve az adófizetők pénzét.
Persze emellett fontos lenne arra is választ adni, mi az MTA szerepe a mai magyar társadalomban, mert Széchenyi eredeti projektjétől már eléggé eltávolodtunk. Jelenleg az MTA egy tudósklub, ahova a szakmai előmenetel és tapasztalat, illetve a kapcsolatok alapján lehet felvételt nyerni.
Ezzel nincs is semmi probléma, a legtöbb hasonló szervezet így működik, hiszen valóban nem lehet egy ember életét és tudományos teljesítményét teljesen kvantitatívan mérni.
Az sem várható el, hogy egy nyugdíj közelében járó vagy nyugdíjas kutató élete végéig olyan tudományos csúcsteljesítményt nyújtson, mint fiatalabb kollégái. Ahogy mondani szokták, fiatalon azért dolgozik egy kutató, hogy legyen neve, idősen viszont már a neve dolgozik érte. A kritikáknak azzal lehetne elejét venni, ha az akadémikusi cím nem járna életjáradékkal és különféle juttatásokkal, és ha az Akadémia tudományos élet feletti gyakorlati irányító szerepe is megszűnne.
A szerző történész.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.