„Ez a homályos eszménykép torzója.” „Mi a fene ez?” – A két kritikát több mint százhúsz év, meg némi stílusbeli különbség választja el egymástól, de a tárgyuk ugyanaz: egy szobor nem sikerül valami túl jól. Szakrális, díszítő szerep, vagy egyéb rendeltetésétől függetlenül a szobrászattal szemben jellemző elvárás, hogy az alkotások legyenek minimum örökkévalók. Ez pedig pont elég hosszú idő ahhoz, hogy egy röhejes, botrányos vagy röhejesen botrányos műalkotás nézzen farkasszemet a közönségével. A legutóbbi ilyen eset idén szeptember végén a Tina Turner emlékére, szülővárosában, a Tennessee állambeli Brownsville-ben állított alkotás volt.
„A szobor készítésekor három dolgot próbáltam megragadni: a rugalmasságát és a mozgását, valamint szerettem volna, ha haja egy oroszlán sörényéhez hasonlít, jelképezve nőiessége erejét. Ezen kívül az alak a mikrofont tartó kezének egy ujját a magasba tartja, azt jelképezve, Tina Turnerből csak egy van” – mondta a művész, Fred Ajanogha.
A törekvés eredménye a kritikusai szerint végül egy olyan háromméteres műalkotás lett, amelyben az a legjobb, hogy a 2023-ban elhunyt énekesnő legalább nem élte meg, hogy láthassa azt.
A kritikák közül „a sisakszerű lobonc” vagy „a méltatlan torz mosoly” még finomabb megállapítások voltak.
Az elmúlt években sok, Turner szobrához hasonló stílusú alkotás kapott nagyobb, nem túl pozitív visszhangot: ilyen volt Lucille Ball amerikai színésznő 2009-ben, szülővárosában felavatott szobra, amely vészjósló mosolyával olyan rosszul sikerült, hogy 2016-ban a városvezetés újat állíttatott helyette. Az eredeti alkotás készítője, David Poulin később fel is hagyott a szobrászattal. 2017-ben Cristiano Ronaldo portugál focista egy gyanúsan torz mosolyú mellszobrot kapott, amely végül olyan „jól” sikerült, hogy a művész kénytelen volt kijavíttatni azt – több-kevesebb sikerrel. A 2017-es esztendő a csúf focista szobrok éve volt: Diego Maradona is kapott egyet még decemberben az indiai Kalkuttában, nem mintha az avatáson részt vevő sportolót túlságosan zavarta volna a kivitelezés, vagy az, hogy kritikusai szerint a szobor inkább hasonlít valaki nagyanyjára, mint az argentin labdarúgóra.
Ezek a sokak szerint méltatlan, míg mások szerint „csak véletlenül” rosszul sikerült alkotások egy sor kérdést újfent felvetettek a szubjektív művészi értékeken, a megrendelők felelősségén, vagy a művészek tehetségén át. Ám sokkal mélyebb probléma húzódik az ormótlan bronzszobrok torz mosolya mögött: ez tette lehetővé azt is, hogy évezredeken át mindig legyenek kritikusai olyan műalkotásoknak is, amelyeket ma már mesterműként tartunk számon. Sokat emlegetett példa erre a Société des Gens de Lettres (Francia Írószövetség) megrendelésére készített Honoré de Balzac-szobor, amelyet ma már a modern portrészobrászat egyik előfutáraként tartanak számon a művészettörténészek, de az 1800-as évek végén a kritikusok a fent említett „homályos eszménykép torzója” mellett egy zsák szénhez vagy hóemberhez is hasonlították. Hiába magyarázta az alkotó és nem mellesleg a történelem egyik legfontosabb szobrászművésze, Auguste Rodin, hogy nem portrét készített, hanem az író alkotó szellemét akarta megragadni.
Hasonlóan járt Jean Baptiste Pigalle is bő száz évvel korábban, a francia felvilágosodás egyik vezéralakjáról, Voltaire-ről készített márványszobrával, amelyet a maga korában sokan tiszteletlennek tartottak, mert az írót meztelenül, szinte csontos testtel ábrázolta.
A reneszánsz-kori mester, Michelangelo többször járt hasonlóan: II. Gyula pápa síremlékének Mózes ábrázolását sokan túlságosan heroikusnak tartották (az alak szerintük inkább hasonlított egy harcosra, mint egy prófétára), míg a firenzei Dávid-szobor sokak szemében túlságosan kihívóra sikeredett.
A felesleges szexualitás sok esetben felmerült kritikaként: például Auguste Rodin egyik, Victor Hugót félmeztelenül ülve ábrázoló szobránál, vagy Jacob Epstein Oscar Wilde párizsi síremlékéhez készített alkotásánál, amelyen az angyalszerű alak repülve, meztelenül jelenik meg. Antonio Canova Napóleon, mint Mars a béketeremtő című alkotására állítólag még maga a híres hadvezér is azt mondta: túlságosan idealizált meztelen testet kapott.
Tina Turner szobrának készítője több mint száz évvel később a fenti alkotókhoz hasonlóan magára vette a szobrászművészek nem kis terhét, hogy maradandó emléket állítson az alanyáról. Csak épp „ronda lett” és „nem is hasonlít” azok szerint, akiknek készült. Innentől kezdve pedig a megrendelő (jelen esetben a városvezetés) felelőssége, hogy azt mondja, nem feltétlenül a büszkeség érzése tölti el, ha a szoborra néz – ahogyan tette Bill Rawls, Brownsville város polgármestere, aki szerint „évek óta tartó szándék vált most valósággá” a szobor felavatásával.
Majd eldönti az utókor: Lucille Ball szobrának lecserélésére is csak hat évvel később került sor.
