A Népszava Európa (és az egész világ) legrégebbi folyamatosan megjelenő, a kezdetektől máig szociáldemokrata irányultságú napilapja – feltehető, hogy többségében baloldali, vagy legalább is a szélsőjobbos Orbán-kormányéval sok ponton szembenálló világnézetű, 2022-ben az egyesült ellenzékre szavazó emberek olvassák. Ebből a kiindulópontból kérdezzük: fel tudna idézni a kedves (és valószínűleg ellenzéki) olvasó egyetlen programpontot a három éve közös listán induló ellenzéki pártszövetség választási ajánlatából? Egy elem van, amire mindenki emlékszik, hogy Máki-Zayék Ukrajnába küldenék harcolni a magyar fiatalokat – pedig azt ők se nem mondták, se nem írták, csak a Fidesz hazudta róluk; igaz, az ellenzékéhez képest sok(száz)soros hangerővel, pénzből és médiafelületeken.
Az a helyzet, hogy a második olyan parlamenti választás következik, amikor az országos nyilvánosságban az ellenzék nevében is a kormányoldal kommunikál. A Fidesztől és a kormánypárti szatellitektől „tudjuk”, hogy a Tisza adót emelne, megszüntetné a rezsicsökkentést, ukrán címekre továbbítaná a magyarok adatait és adóbefizetéseit, továbbá képes lenne bevezetni a sorkötelezettséget (ilyenkor Kövér László mindig hangosan csuklik egyet).
A legkevesebb, amit mondhatunk: ez nem etikus, és nem is normális. A normális az lenne, ha a választásokhoz közeledve konkrét, utólag is számonkérhető pártprogram-pontokról folynának közérthető viták, kézzelfoghatóvá téve, hogy milyen alternatívák közül választhat a választópolgár. De sepregethetünk a saját házunkhoz közelebbi porták előtt is: az sem nevezhető normálisnak, ha az egyik ellenzéki párt házilapjának a postaládájába befúj a szél egy hangfelvételt a másik ellenzéki párt belső munkamegbeszéléséről: ilyenkor legalább is élni kellene a gyanúval (még az információ leközlése előtt), hogy az illegális eszközökkel is operáló kormányerők akarnak bevonni minket a tisztességtelen játszmájukba. Ha mégsem; ha itt az ellenzéki oldalon tényleg rendelkezésre áll ez a páratlan tényfeltáró kapacitás, akkor viszont örömmel olvasnánk valamit a Fidesz belső ügyeiről is – csak hogy egyértelmű legyen, kit is tekintünk a valódi ellenfélnek, és kit szeretnénk legyőzni 2026 tavaszán.
Hogy hasznos lenne valamiféle etikai minimum, amihez minden párt és minden pártember tartja magát – általában is, de kampányidőszakban különösen -, arról aligha érdemes vitát nyitni.
Hogy hogyan kellene megszületnie a közös normákat rögzítő dokumentumnak (nevezzük akár kódexnek, akár bármi másnak), arról előképek híján nehéz nyilatkozni: nyilván a legjobb lenne konszenzussal, de ha az ilyesmiben reális lehetőség lenne konszenzust teremteni, akkor talán nem is lenne szükség etikai kódexre – pedig, mint fentebb láttuk, nagyon is szükség lenne rá. Nézzünk inkább egy gyakorlati példát: a legnagyobb hazai újságíró-szervezet, a MÚOSZ rendelkezik saját etikai kódexszel, amelyet, bár nem ők írták, jobb híján a sajtó egyéb szereplői is támpontnak tekintenek (abszurd módon rendre olyanok is a MÚOSZ etikai bizottságához fordulnak a MÚOSZ etikai kódexének megsértése miatt, akik nem is tagjai a MÚOSZ-nak; valószínűleg azért, mert a szóban forgó etikai kódex nem közös munka gyümölcse ugyan – az a sajtószakma jelen állapotában illúzió lenne -, de szakmailag azért többé-kevésbé rendben van).
Egyszóval: ha bárki – akár maga a Fidesz – állna elő egy olyan pártmagatartási normagyűjteménnyel, amely döntően vagy teljes egészében a közjót szolgáló tételeket tartalmaz, az mindenképp jobb lenne, mintha senki nem jelentkezne ilyesmivel. A probléma inkább ott van, hogy ki lesz, aki a normasértést megállapítja és szóvá teszi; nem véletlenül tartozik a MÚOSZ kódexéhez egy etikai bizottság is. Merthogy pillanatnyilag a politikában nem csak közös normáink nincsenek, de olyan fórum sem létezik, amelynek az ítéleteit minden érdekelt hajlandó lenne komolyan venni.
Lehet ilyen körülmények között működőképes választási etikai kódexet készíteni? Legyünk megengedőek és indokolatlanul optimisták: kicsi rá az esély. De ez nem jelenti azt, hogy akkor meg sem kell próbálni.