Jenei Imréről azt írták, amikor még védekező középpályást játszott: „Mindig elegáns a pályán és azon kívül is.” Edzőként megőrizte választékosságát. Jól öltözött, kulturáltan beszélt, úri ember maradt.
Emberként volt a legjobb.
Pedig 254 mérkőzésen játszott a Steauában azután, hogy az UT Aradtól a bukaresti együtteshez szerződött. Már a Maros menti település csapatával is kétszer nyert bajnoki címet, és együtt futballozhatott példaképével, a 32-szeres román és 3-szoros magyar válogatott Perényi-Pecsovszky Józseffel, akiről a szintén tiszteletre méltó Oroszhegyi Károly Csala, a szőke csoda címmel írt könyvet.
Jenei a Steaua labdarúgójaként háromszor volt bajnok, hatszor szerepelt a román válogatottban. Először 1959 áprilisában Isztambulban, ahol az Eb-selejtezőn Lefter két góljával a törökök 2:0-ra nyertek a bukaresti első meccsen 3:0-ra győztes szomszédaink ellen. (Ez a Lefter ugyancsak duplázott 1956 februárjában azon a 3:1-es mérkőzésen, amelyen a magyar válogatott először kapott ki az 1954-es vb-döntő óta.)
Jenei részt vett 1964-ben az olimpia futballtornáján, a magyar–román negyeddöntőn (2:0) azonban nem került a pályára, mert a román vezérkar attól tartott, hogy összejátszik az ötkarikás aranyérmet utóbb elhódító – majd a címet 1968-ban megvédő – magyar csapat tagjaival.
Labdarúgó-pályafutását 1971-ben a török Kayserispornál zárta, két évvel később pedig kinevezték a Steaua szakvezetőjévé. Felnőtt futballistaként 18, vezetőedzőként kétszer 18 évesen kezdte. Jól haladt, 1978-ban már bajnoki elsőségre vezette együttesét. Hálából leváltották, Gheorghe Constantint tették a helyére.
Sokszor emlegette: „Nem szégyellem, négyszer is kirúgtak a Steauától.”
Pedig azután, hogy 1985-ben újra a román táblázat élére repítette a bukaresti brigádot, a kollektíva olyat produkált, amilyet keleti blokkhoz tartozó garnitúra addig sohasem: elnyerte a Bajnokcsapatok Európa-kupáját. A dán Vejlét 1-1, 4-1-gyel, a Honvédot 0-1, 4-1-gyel intézte el Jenei gárdája, majd a Kuuysi Lahti ellen vért izzadt – Victor Piţurcă a visszavágó 86. percében szerezte a párharc egyetlen gólját –, de az Anderlechttel szemben megint fölényesen jutott tovább (0-1, 3-0, a bukaresti találkozón már a 23. percben 2-0-ra vezetett a Steaua).
A sevillai csúcstalálkozón a 0-0-t követő tizenegyesrúgások során Helmut Duckadam kivédte mind a négy katalán lövést; ezt sosem felejtem, már csak azért sem, mert akkor tudósítottam BEK-döntőt először. A Duckadam – Bumbescu, Iovan, Belodecici, Bărbulescu – Majearu, Bălan (Iordănescu), Bálint, Bölöni – Lăcătuș, Piţurcă (Radu) összetételű győztes együttes világszenzációt keltett, és mesterével együtt beírta magát a futball történetébe, sőt alighanem a történelembe.
Jeneit az évben Mircea Lucescu szövetségi kapitány segítőjének nevezték ki, de a norvégok elleni 3-1 után a bukaresti Dinamót is irányító Lucescut a falhoz állították, és azt követelték tőle: határozzon, hogy a klubedzői vagy a szövetségi posztot választja-e. A tréner a Dinamo mellett döntött, így Jenei a válogatott dirigensévé avanzsált, és Románia legjobbjai 1990-ben húsz év után szerepelhettek először a világbajnokságon.
Tíz évvel később az Eb negyeddöntőjébe vezette a román csapatot, majd szakvezetői karrierjéről szerényen azt mondta: „A Steauánál és a román válogatottnál minőségi emberekkel dolgozhattam a pályán és azon kívül is. Nélkülük valószínűleg névtelen maradtam volna.”
A magyar válogatottal már nem volt szerencséje. Itthoni hivatalba lépése (1992. február 1.) után megkérdezte Lakat T. Károlytól és tőlem, hogy mit gondolunk a lehetőségeiről. Azt feleltük, nem tudta, mit vállalt. Erre kijelentette: „Olyan csapat még nem volt, amelyen Jenei Imre ne hagyta volna ott a keze nyomát.” Néhány hónappal később, a svédektől Stockholmban elszenvedett 2-1 vereség után kérdés nélkül motyogta maga elé: „Mintha itt sem lennék.”
Akkor még nem sejtette, hogy egy hónappal később sokkal megrázóbb 1-2 következik a Népstadionban, az izlandiak ellen…
Egyszer szinte kézen fogva vezetett át a zsúfolt Steaua-stadion gyepén. Konkrétan kézfogót tartott a legismertebb bukaresti színésznők egyikével, Vasilica Tastamannal, majd a Szatmárnémetiből származó, négy olimpián szereplő, csapatban világbajnok, egyéniben vb-ezüstérmes tőrvívóval, Gyulai Ilonával, akinek első férje, az ugyancsak tőröző, egyéniben 1967-ben világ-, 1968-ban olimpiai bajnok Ionel Drîmbă 1970-ben, egy párizsi VK-verseny bankettjéről a nyugatnémet nagykövetségre menekült, és kinn maradt.
A 88 évesen eltávozott Jenei viszont benn maradt a szívekben. Elhunytakor érdemes felidézni bölcsességére és humánumára jellemző nyilatkozatát: „Azt mondják, a játékosok haljanak meg a pályán. Én épp az ellenkezőjét mondom: éljenek a pályán.”
képalá: Jenei Imre edzőként is megőrizte választékosságát: jól öltözött, kulturáltan beszélt, úri ember maradt
