Van abban valami otthonos, ha az ember bokáig gázol az avarban. Nem tudja, mit rejt a levelek mélye, de bízik annyira az anyatermészetben, hogy tudja: szilárd talajra érkezik a talpa akkor is, ha nem lát le odáig. Pláne erős a bizalom olyankor, ha korábban több évszakban is végigjárta ugyanazt az útvonalat. Télen, amikor jégbordák, tavasszal, amikor sár borította az utat, megfigyelve aztán nyáron a kiszáradt agyagos mélyedéseket, amelyeket most mind elborítanak a levelek.
Egyedül ballagok az erdei ösvényen, lábfejemmel ritmusosan szántom a természet adta szőnyeget. Csakhogy miközben jómagam suhogok, mintha távolabbról szintén hallanék hasonló zajokat, pedig az út messze látszik, s nem tűnik fel egyetlen túrázó, hegyikerékpározó sem.
Balra fent a hegyoldalban aztán meglátok öt alakot, három nőt, két férfit. Egyikük hasal az avarban, előrenyújtott kézzel matat a levelek alatt, míg a többiek kényelmesen ülnek, s előbb jobb, aztán bal kézzel túrnak bele nagyjából egyméteres körzetben a körülöttük lévő puha halmokba.
Gombát keresnek vajon? – suhan át az agyamon, bár kétlem, hisz a novemberi fagyok tövig dermesztették még a legéleterősebb példányokat is. Amelyiket meg nem, azt bizonyára vaddisznó túrta ki. Hiába fürkésztem jómagam is a patakparti oldalakat, ahol pár hete még vargányára bukkantam, most csak mohák és letört gallyak üzenték: vége az illatos gombaszezonnak, legalábbis egy időre.
Ahogy felemelték a kezüket, és a vödör felé vitték, nem csak láttam, hallottam is: koppantak a makkok. Gyerekkorunkban, bükki faluban felnőve mi is jutottunk úgy némi zsebpénzhez, hogy gesztenyét és makkot gyűjtöttünk az erdőben. Előbbiből olykor egész zsákokkal sikerült összeszedni a vasútállomás melletti treppen, ahol rajtunk kívül, vonatok híján ilyenkor szinte a madár se járt. Egy forintot kaptunk a gesztenye kilójáért, és talán ötöt a makkért, néhány sütemény kitelt belőle a cukrászdában, több nemigen.
– Sok van? – teszem fel a félig-meddig bárgyú kérdést, hisz’ ha sok is van, az úgy elrejtőzik az avar alatt, hogy tényleg csak matatva lehet előtalálni, olyan, mintha vakon keresnék az oválisan gömbölyded kis gubacsokat, érzésre, tapintásra.
– Nem nagyon – hangzik a logikus válasz, de azért folytatja a férfi, hogy reggel óta szedik, háromszáz forintot ad kilójáért a helyi erdészet. Estére talán megszednek ötven kilót öten, annak árából lesz a mai vacsora meg a holnapi ebéd, ha még nyitva érik a boltot. A szomszéd faluból járnak át ide, ott nincsenek nagy erdők. Gyorsan számolok fejben:
tizenötezer forint lesz a jussuk a nap végén, ötfelé osztva az fejenként háromezer, ennyiért dolgoznak majdnem nyolc órát. De ha hatot vagy ötöt, akkor se sok.
Otthon nincs munka, lopni meg nem mehetünk – dörmögi még oda a férfi, s még hozzáteszi: kihasználják a jó időt, addig szedik a makkot, amíg ilyen langyos az ősz. A vizes avarban már úgysem tudnának keresgélni, a nedves termést pedig át sem vennék tőlük. Még azt hinnék, direkt áztatták, hogy nagyobb legyen a súly, s több az érte kapott forint.