Tisztelgés a sztárfotós előtt

Sir Cecil Beaton (1904-1980) a XX. század egyik legeredetibb, legkreatívabb alkotóművésze volt, aki portrékkal, divatfotókkal, háborús tudósításaival és a királyi család megörökítésével egyaránt beírta a nevét a fényképészet történelmébe. Elmúlt idők hű megörökítése mellett legalább annyira híres volt hibátlan, kifinomult ízléséről és modoráról, belső berendezői és díszlet-jelmeztervezői tehetségéről, mely utóbbinak a My Fair Lady filmes és színpadi külsőségeinek megteremtése volt a legfényesebb bizonyítéka.

Ahogy ez a Trafalgar téri National Gallery tőszomszádságában elhelyezkedő, a közelmúltban felújított National Portrait Gallery tárlatának címéből, - Cecil Beaton's Fashionable World, Cecil Beaton divatvilága, - is kiderül, a fő hangsúly a divatra helyeződik. Vezető kurátora sem más, mint Robin Muir, a Vogue magazin szerkesztője, egyben Beaton életművének avatott ismerője. A több mint kétszáz tárgyat felsorakoztató összeállítás nem valósulhatott volna meg a fotógéniusz nevét viselő archívum, privát kollekciók, de mindenekelőtt a Condé Nast lapbirodalom hozzájárulásai nélkül. Míg ez az első olyan kiállítás, melyet Beaton divat- és portréfotói dominálnak, ugyanezen falak közötti bemutatkozására már 1968-ban sor került, amikor brit múzeum először rendezett szóló, teljes diadalnak bizonyuló showt egy fotóművész ouvre-jéből. Szerencsés módon éppen az a tizenhat zselatinos ezüst lenyomat élte túl az elmúlt közel hatvan évet, melyek akkor egy külön, Szépségek Galériájának nevezett helyiségben, most pedig a nyitó teremben köszöntik az érdeklődőket. A pazar, teátrális, eltűnődő, hangsúlyos sötét ajakrúzzsal kifestett szépségek az elegancia korának hattyúdalaként is értékelhetők. A látogatók Beaton karrierjének alakulását edwardiánus gyermekkorától kezdve az 1920-as évek dzsesszkorszakán és az ún. Bright Young Things, fiatalság, bolondság bohém világán át az ötvenes évek Hollywoodjának csillogásáig, benne az Oscar-díjjal elismert My Fair Lady produkció, elsősorban az Audrey Hapburnről készült fotókig követhetik végig.

Művészetté sikerült fejlesztenie a divat- és portréfotózást, a két világháború közötti és a második világháború utáni időszakban megtalált szépséget, glamúrt és a kor sztárjainak varázsát. Greta Garbót bohócnak öltöztetve kapta le. A titokzatos filmművésznő csodálkozott a legjobban, amikor a privátnak gondolt fotót a Vogue-ban látta viszont. Beaton közel fél évszázadon át dolgozott az ikonikus magazinnak, ahol magának is kiemelt helyet biztosított. A King of Vogue, a Vogue királya cím nem pusztán híres művészek megörökítése miatt járt ki neki, hanem ő lehetett a világ legtöbbet fényképezett fotósa is. Egyedül a londoni Portré Galéria birtokában 360 arcképe található, olyan nagy nevektől, mint Man Ray, David Bailey, vagy Henri Cartier-Bresson. Beaton nem is igyekszik leplezni, mennyire élvezi maga a reflektorfényt, minden egyes kiválasztott objektumon más szinpadias pózba helyezi magát, nem is nagyon lehet kitalálni, melyik képmás tükrözi a nagyon hiúnak tűnő meleg művész valóságos megjelenését. Már gyerekként tudta, mit akar. Egy falfelirat szerint naplójába ezt írta: "Nem akarom, hogy az emberek olyannak ismerjenek meg, amilyen valójában vagyok, hanem amilyennek próbálok és igyekszem látszani". Magától értetődően azonnal ráállt a szelfikre, amint a megfelelő fényképezőgépre szert tett.

Cecil Beaton egyik erőssége volt a szövetekkel, falombokkal, élővirágokkal való kísérletezés, melyek háttérként külön színt, dimenziót adnak időnként sablonos, ugyanazt a pózt ismételgető portréjainak. Bepillantást nyerünk háborús tudósítói, fotográfusi tevékenységébe is. Felvillan például a Time magazin címlapjára kitett világhírre szert tett fotója, melyen a Blitz egy hároméves áldozatát látjuk, bekötött fejjel, kezében babát szorongatva.

Sokak fejében Cecil Beaton udvari fotós volt, és a monarchiához való kötődését számos klasszikussá vált képe igazolja a tárlaton. Pedig a kapcsolat rosszul kezdődött: az 1937-ben trónjáról lemondott VIII. Eduárd és addigra kétszer elvált amerikai kedvese, Wallis Simpson gyakorta vették igénybe szolgálatait, még esküvői albumuk is a nevéhez fűződik. A sokkolt udvar ezt zokon vette. Az eleganciájáról elhíresült, de tartózkodó windsori hercegné ellentéte volt az akaratlanul megkoronázott VI. György felesége, Erzsébet királyné, aki természetességével, megközelíthetőségével emberibbé tette az intézményt. Még vonzóbbak talán a II. Erzsébet felnövését és kivirágzását dokumentáló felvételek, nem is beszélve az 1953-as koronázási ünnepséggel járó lehetőségről, a monarchia történelmi glóriába burkolásáról. Három évvel a királynő halála óta és naponta látva a 77. születésnapját november 14-én betöltő III. Károlyt, üdítő emlék kettőjük 1950-ben készült boldog, derűs fotója.

Beárnyékolja az élményt az az epizód, hogy Cecil Beaton Vogue-os sikersorozatának egy szerencsétlen incidens vetett véget, amikor egy a magazin számára készült karikatúrába érthetetlenül becsempészett egy parányi, csak nagyítóval látható antiszemita megjegyzést. A The Guardian kritikusának lupe nélkül is szemet szúrt, hogy a fotóművésznek beszűkült nézete lehetett a szépségről. 200 fotó közül egyedül Anna May Wong kínai-amerikai színésznő fényképe ábrázol nem fehér asszonyt. A sztárfotós nem hagy kétséget szexuális orientációja felől, amikor előnyösen láttatja és áradozó szavakkal méltatja Fred Astaire-t. A kurátor, Robin Muir a Sir Cecil áttekintés csúcspontjaként állítja be a My Fair Lady sorozatot, érthető áhítattal adózva a broadwayi produkcióban szereplő Julie Andrewst az 1964-es hollywoodi filmben váltó Audrey Hapburn előtt. Ám annak rendezője, George Cukor és férfi főhőse, Rex Harrison, illetve a díszlet- kosztümtervező Beaton között nem alakult ki örök barátság. A sznob brit "rettenetesnek" tartotta Cukort, akiről azt vallotta, hogy "vulgaritása tönkreteszi a filmet", míg az "abszolút szörnyeteg Rex Harrison műfogsorával ábrándítja ki a közönséget".