1976-ban épült meg Sátorhely határában a Mohácsi Nemzeti Emlékhely, amelynek kopjafái a mohácsi csata hőseire emlékeztetnek. A csata pontos helyét a történészek és a régészek száz éve vitatják, és erre a polémiára az emlékhely átadása sem tett pecsétet. A mohácsi vész idei évfordulója kapcsán Bertók Gábor régész, a Pécsi Janus Pannonius Múzeum igazgatója többször is beszámolt az általa vezetett intézmény kutatócsoportjának terepi vizsgálatairól. Bertókék a régészeti leletek alapján bizonyítottnak látják, hogy a csata nem az emlékhely környezetében volt, hanem attól délnyugati irányban 4 kilométerre, Majs község közelében. Az a munkacsoport viszont, amelyet Pap Norbert, a Pécsi Tudományegyetem geográfusa, történésze és Fodor Pál, történész, turkológus irányít, úgy véli, hogy a csata igenis a Mohácstól 8 kilométerre lévő Sátorhely község határában zajlott, vagyis ott, ahol az emlékhely áll.
Beszéltünk a két kutatócsoport vezetőjével, és megpróbáljuk röviden összefoglalni a tanulmányokkal alátámasztott két álláspont leglényegesebb elemeit. Abban a két oldal maradéktalanul egyetért, hogy a Magyar Királyság és az Oszmán Birodalom hadai 1526. augusztus 29-én, délután csaptak össze. A Szulejmán vezette hódítók hozzávetőleg 60–80 ezer katonával érkeztek a harctérre, a magyar király 25–30 ezer fegyveres felett parancsnokolt. A csatában eleső II. Lajos király seregének fele odaveszett, míg a törökök alig másfélezer katonájukat gyászolták. Mindezt eddig is tudtuk, főképp a magyar királyság kancellárjának, a csatában résztvevő Brodarics Istvánnak 1528-ben írt könyvéből.
Nem csata, csak kivégzőhely
Részben Brodarics könyvére, annak tájleírására épül az is, hogy kutatók szerint hol csapott össze a két sereg. Bertók Gábor csapata fémkeresőműszerekkel és magnetométerrel átfésülte az eddig csatatérnek gondolt sátorhelyi területet is, és arra a megállapításra jutott, hogy ezen a területen lényegesen kevesebb a fegyvermaradvány, mint az a csatában egymásra törő két sereg rendkívüli mérete és a bevetett harci eszközök nagysága miatt várható lenne. Majs közelében, mintegy 1,5 négyzetkilométeres területen viszont szerinte a műszer bőven mutatott ki a föld mélyén pihenő, a csata korszakára keltezhető buzogányt, nyílhegyet, puskacsövet és lövedéket, pengetöredéket, patkót és sarkantyút. Ezek száma és környezete Bertókék szerint meggyőzően bizonyítja, hogy ott küzdhetett meg egymással a két sereg mintegy 100 ezer katonája. A régész elmondta, hogy a Sátorhelynél a múlt században felfedezett tömegsírok nem a csatában elesettek maradványait őrzik. A múzeum 2020–2024 között feltárt két tömegsírt, ahonnan ötszáz katona földi maradványai kerültek elő.
Az antropológusok szerint az itt eltemetett katonák nem harcban estek el, hanem azt követően végezték ki őket. Vagyis a sátorhelyi emlékhely kopjafái nem a csatateret, hanem a kivégzőhelyet jelölik meg.
Pap Norberték csapata nem fogadja el Bertókék következtetéseit a csata helyéről, ugyanis szerintük a Majs közelében talált lövedékek mérete és anyaga nem a 16., hanem a 17. század haditechnikájáról vall. A mohácsi vész idején egységes ötvözetből, kétféle méretben öntötték az oszmán lövedékeket. Majs határában azonban nem ilyeneket mutattak ki a műszerek. Ez a típus, ami kisebb is, mint az 1526-os puskalövedék, a 17. század fegyvergyártók technikájáról tanúskodik. Papék szerint a Majsnál felderített golyóbisok egy 1687. augusztus 6-án lezajlott összecsapás maradványai, az említett napon a Szent Liga török kiűzésére idevezényelt csapatai vívtak heves tűzpárbajt a szpáhikkal, s annak a csatának a nyomai ezek a változatos méretű és összetételű lövedékek.
De akkor miért van kevesebb koponya?
A múzeum kutatócsoportja viszont azt állítja, hogy a Majsnál talált lövedékek, mintegy 300 darabról van szó, a műszereres anyagvizsgálatok alapján megfelelnek a korszak lövedékeire jellemző ötvözetnek. Ilyen lövedékeket kilövő tűzfegyverek megtalálhatók a korszakot bemutató múzeumokban is.
Pap Norberték egyébként találtak arra magyarázatot, hogy általuk csatatérnek gondolt – Bertókék által viszont kivégzőhelynek minősített – sátorhelyi síkon az elesettek csontváza gyakran miért fej nélküli: azért, mert
a török katonák gyakran levágták a legyőzött ellenség fejét, hiszen „fejpénzt” kaptak a csata után. Ha kivégzőhely lett volna itt, akkor ugyanannyi csontváz lenne, ahány koponya, ám utóbbiból kevesebb került elő.
A harcok méretéhez képest kevés fegyvermaradványt pedig Papék azzal magyarázzák, hogy a törökök – miközben eltemették a halottakat - összegyűjtötték a még használható és értékesíthető fegyvereket. Azt, hogy a csata itt folyt, számukra az is igazolja, hogy 9 ágyúlövedéket találtak ezen a területen.
A két kutató-team összes érvének részletes szembeállítása nem fér bele egy újságcikkbe, így csak felületes betekintést adhatunk ebbe az izgalmas vitába. Az igazság maradéktalan kiderítéséhez mindenképp arra van szükség, hogy a vélhető csatatér egészét felkutassák a szakértők. Eddig fémkeresővel járták végig a terület jelentős részét, míg ásóval csak a töredékét vizsgálták. Ezért van az, hogy noha a két sereg összes áldozata (a kivégzettekkel együtt) 18-20 ezer katonára tehető, az eddig kiásott csontvázak száma ennek alig tíz százaléka. A Bertók által csatatérként azonosított területet eddig sosem tárták fel, ám a múzeum még az idei évben készül erre a kulcsfontosságú terepi kutatásra. Pap Norbert csapata viszont a Sátorhely környékén folytat további, az eddiginél kiterjesztettebb és teljesebb műszeres vizsgálatot.
Jött egy világhatalom
A kormány kiemelt fontosságúnak tartja, hogy nemzeti tragédiánk 500. évfordulóján tényeken alapuló és lélekhez szóló megemlékezéssel hajoljunk meg a magyar királyság oldalán Mohácsnál életüket áldozó hősök előtt. A méltó megemlékezésért miniszteri biztosként a térség kormánypárti országgyűlési képviselője, Hargitai János felel, így őt kérdeztük arról, hogy a csatatér helyének említett bizonytalansága okoz-e a jövő évi ünnepségek szervezői számára valamilyen bizonytalanságot. Hisz utóbb esetleg kínos lenne, ha az ünnepségeken egy olyan helyet nyilvánítanánk csatatérnek, ahol nem is folytak harcok. Hargitai határozottan azt felelte, hogy a csatatér helyéről szóló vita nem befolyásolja azt az üzenetet, amit szeretnének megfogalmazni a mohácsi vész félezer éves megemlékezésén. A politikus egyébként jól ismeri a csatatér minden „zugát”, hisz a pár kilométerre lévő Nagynyárádon él és nőtt fel. Már gyermekkorában sokat időzött a legendákkal beszőtt területen, és azóta – diplomás történelem tanárként - igyekszik minél több ismeretet szerezni a mohácsi csatáról. Arra viszont – végzettsége ellenére - sem merészkedne, hogy ő tegyen igazságot a csata helyéről folyó szakmai vitában, hisz az nem a politikusok dolga, hanem a témában elmélyült régészek, történészek, fegyverszakértők, antropológusok teamjének feladata.
Bármi lesz is ennek a vitának a vége, az ünnepség forgatókönyvének törzse már kialakult
– tudtuk meg a miniszteri biztostól. Átépítik és korszerűsítik a jelenlegi emlékhelyet, s annak szomszédságában egy kápolnát emelnek, s utóbbi talpazata alá, önálló sírokba temetik majd el a mohácsi hősök rekonstruált csontvázait, amelyek a közelmúltig a törökök ásta tömegsírokban nyugodtak. Az emlékhely kiállítása is megújul, s ott szó lesz majd a csatatér helyéről szóló feltételezésekről is. Az 500. évfordulóra némiképp új arcot kap Mohács városközpontja is, és Nagyharsány határában emlékfalat építenek, ami a második mohácsi csata hőseit idézi meg. Ez a csata 1687. augusztus 12-én zajlott a Szent Liga és az oszmán hadak között, s az európai hadak - fényes győzelmük után - közel kerültek ahhoz, hogy a történelmi Magyarország területéről végleg kiűzzék a török megszállókat. A jövő évi ünnepségekhez kapcsolódó beruházások összértéke eléri a 12 milliárd forintot.
-1526-ban egy világhatalom tört Magyarországra, a támadást akkor nem volt esélyünk megállítani. Ezért is különleges tiszteletet érdemel a mohácsi hősök önfeláldozó bátorsága. Az évfordulón rendezett ünnepek ezt hangsúlyozzák majd. S a megemlékezést nem befolyásolja, hogy a csata pontosan hol folyt – mondta Hargitai János a mohácsi megemlékezés szellemiségéről.
A török birodalom ellen harcoló elődeinkről gyakran elhangzik az, hogy a magyarok a keresztény Európát védték, s visszatérő frázis, hogy ebben a küzdelemben egyedül maradtunk.
Illik azonban tudni, hogy a valóság más: II. Lajos seregének legfeljebb a fele volt magyar anyanyelvű. Így a magyarokkal együtt harcoltak a királyság területén élő németek és szlávok, emellett ott voltak a csatában a pápaság pénzén zsoldba fogadott csehek, lengyelek, morvák.
A tüzérek pedig kivétel nélkül külföldiek voltak, főképp olaszok és németek, az ágyukat Bécsben és Észak-Olaszországban öntötték. Ennek jelentőségére is kitért Hargitai:
- Közép-európai összefogással próbáltuk meggátolni a törökök előre nyomulását – mondta a politikus -, már akkor is voltak közös európai értékek és áldozatvállalás, ezt mindenképp szeretnénk hangsúlyozni a 2026-os megemlékezéssel.
Aminek egyébként Hargitai szerint cseppet sem árt az, hogy vita van a csata helyszínéről. Sőt, a politikus úgy gondolja, hogy ez a szellemi összecsapás inkább valamiféle reklámot biztosít a megemlékezésnek.
Ebben a vitatkozó felek is egyetértenek.
