Tudom, sok olvasót megrémít ez az erősen demagóg felszólítás, amelyet 1945 után a kommunisták használtak jelszóként. Azt volt hivatott leleplezni, hogy az eladó és a vevő közé valakik(k) azért ékelődtek be, hogy különösebb munka, kockázatvállalás vagy más erőfeszítés nélkül, árdrágítással extrahasznot zsebeljenek be. A háború utáni áruhiányos időkben ez - legalábbis erkölcsileg - valóban aggályos volt, az árdrágítás elleni agitprop munka annak elítélését jelentette, hogy valakik kihasználják mások rászorult helyzetét.
INDOKOLATLAN KÖZBENSŐ KERESKEDELEM. Az, hogy az árdrágítókkal szembeni társadalmi megítélés még a 60-as években is tartotta magát, már a hiánygazdálkodás általánossá tételét jelentő szocializmus sajátosságát fejezte ki, amit a Büntető Törvénykönyvbe történt „becikkelyezése” is jelképezett. Az akkori 1961. évi V. törvény, a BTK 236.§-a szerint büntetendő, ha valaki „áruval gazdaságilag indokolatlan közbenső kereskedést űz, vagy azzal árdrágításra alkalmas más módon üzérkedik”.
Nyilván a szocializmus sajátossága, gazdaságszervezési alapelve volt a „profilgazdák”, az áruutak mesterséges kijelölése, a vállalati tevékenységi körök szűkre szabása, hiszen ezen a módon vált tervezhetővé a szűkös áruellátás, illetve a tervutasítás alapján történő termelésszervezés. Piacgazdasági fogalmakkal leírva a történetet: mesterségesen hoztak létre monopóliumokat. Az adott árucsoport vevőhöz történő eljuttatására nagykereskedelmi, illetve kizárólag tőlük vásárolni, illetve továbbadni jogosult kiskereskedelmi vállalatokat működtettek, a vásárló pedig a lineáris, sőt sokszor inkább hierarchikus lánc végén juthatott a keresett áruhoz.
Ezért a vevő alárendeltté, kiszolgáltatottá vált, szemben a kapitalista piacgazdaság alaptulajdonságával, ahol az az alapelv, hogy a "vevő a király". A primitív áruterítést kiválóan kifejezte a semmire sem alkalmas korabeli reklám is: pl. "Cipőt a Cipőboltból!" Ettől az értelmetlen, mesterséges monopóliumok kiépítésére alapozott rendszertől merőben idegen a közvetítő kereskedőknek a költségek leszorításával folytatott versenye, ezért a kötelező tervgazdasági utakhoz képest a cégek és magánszemélyek „beékelődése” ebbe a lineáris láncba kizárólag indokolatlan lehet. A következmény pedig nem a dolgozók nagyobb elégedettsége, hanem az áruval visszaélés, az árdrágítás, az áruutak indokolatlan meghosszabbodása.
Az Orbán által létrehozott maffiaállamban a vásárlókat kifejezetten azért teszik kiszolgáltatottá, hogy a mesterségesen létrehozott monopol áruterítési utak „útonállóinak” a helyzetét előnyösebbé tegyék, az általuk megtűrt vagy egyenesen utasításba adott árakat extraprofit tartalommal gazdagítsák, és a „kijelölt útonállók” által kizárólagos szállítói jogosultsághoz juttatott cégek tulajdonosainak "örök" vagyonosodását elősegítsék.
ÁLLAMILAG KIJELÖLT ÁRUÚTVONALAK ÉS „ÚTONÁLLÓK”, ÁLLAMILAG JÓVÁHAGYOTT MONOPOLJÁRADÉKOK ÉLVEZŐI. Kivételes helyzetbe csak állami beavatkozás révén lehet kerülni. A kivételes helyzet kétféle értelemben értendő: nem érvényesül verseny, ami a piacon szokásos kereslet-kínálat közötti egyensúlyt érvényre juttatná, illetve az önálló, autonóm szereplők helyett egyetlen, az állam által alapított központ jár el.
Ha felsorolok néhány, az eltelt tizenöt év alatt létrehozott központot, amelyeknek közös célja, hogy „tehermentesítsék” a szokásos gazdálkodási feladatok alól az egyes hozzájuk (alájuk) rendelt intézményt, akkor senki sem arra gondol, hogy ezek a monopoljáradék beszedését elősegíteni hivatott (fenntartói szerepet játszó) szervezetek. Inkább arról olvashattunk, hogy mindegyikük az állami centralizációs hullám terméke - bár sejthető, hogy a valóságban az Orbán-rendszer kritikátlan szolgálata a feladatuk.
A Klebelsberg Központ az alsófokú oktatásban, a Nemzeti Szakképzési és Felnőttképzési Hivatal a szakképzés terén, a Közbeszerzési és Ellátási Igazgatóság az épületgazdálkodás és gépkocsiüzemeltetés mellett legújabban az egészségügyi intézmények WC papír ellátásában, a Gimnáziumok Gazdasági Szervezete a budapesti gimnáziumok gazdálkodásában, a MET csoport a magyarországi gázellátás ügyeiben, az Állami Egészségügyi Ellátó Központ az egészségügyi intézmények és kórházak működésében, a Magyar Koncessziós Infrastruktúra Fejlesztő Zrt. az autópályák építése és üzemeltetése zárttá tett piacán, a MOHU MOL Hulladékgazdálkodási Zrt. a hulladékbegyűjtés és felhasználás körforgásában játssza az „indokolatlan közbenső kereskedő” – a szocializmus nyelvén az „árdrágító” - szerepet.
Mitől válnak árdrágítóvá ezek a szervezetek? Attól, hogy országos hatáskörrel jogosultak valamennyi hozzájuk rendelt szervezet számára kiválasztani a szállítót, vagy mint hivatalossá tett megrendelők válogathatnak a potenciális szállítók (valahai versenytársaik) között, és ezzel bármely szállító/szolgáltatót monopolhelyzetbe hozhatják. Egy kijelölt vállalkozó számára bárhol lehetővé tehetik, hogy meghatározott időre ott helyben megszabaduljon a a folyamatos versenyeztetés nyűgétől, azaz élvezhesse az udvari szállító biztonságát.
A kijelölt udvari szállító – akinek ekkor már nem a vevő (a király) szolgálata a feladata, hanem a Keresztapáé, illetve annak vazallusaié - már nem kell, hogy aggódjon az ár vagy a minőség miatt, hiszen a hatóságilag kijelölt királyi úton járva nem érheti szó az ő háza elejét. Ha a folyamatos és decentralizáltan megvalósított versenyeztetés a nyilvánosság számára
mindig is nyitott versenyeztetés formáját ölthetné, akkor a „kijelölt udvari szállító” vajmi kevéssé lenne megkérhető akár arra is, hogy finanszírozója legyen a központ által fontosnak tartott más projekteknek (például a választók Budapestre „buszoztatása” Orbán nagygyűléseire).
A bizonytalanság központi megszüntetése mintegy beépíti az optimálisnál magasabb ár/díj érvényesítését, amit éppen a központosítás „árdrágító” közbeékelődése segít elő. A központosítás - a gyakran elhangzó álszent duma ellenére - így válik az árdrágítás fő okozójává. Ebben a felsorolt szervezetek csak végrehajtók, legfeljebb tettestársak.
A KÖZPONTOSÍTÁS MINDIG IS A FELÜLRŐL SZERVEZETT KORRUPCIÓ MELEGÁGYA ÉS FORRÁSA. Ráadásul a szerződések és a szerződött felek, valamint a feltételek folyamatos nyilvánossága nélkül. Már a kezdetekben is így volt, hiszen már a hadikommunizmus éveiben, amikor Oroszországban a „centrik” és a „glavkák” létrejöttek, hogy a legfontosabb üzemek anyagellátását biztosítva központi kézbe vegyék a szállítókkal való kapcsolatokat, kirívó lett a kenőpénz elfogadása, vagy a kijelölt szállítók ellenszolgáltatás fejében történő kedvezményezése (nagyobb élelmiszerfejadag a szállító gyár munkásainak).
Ezt a kirívó korrupciós veszélyt Lenin javaslatára részben a terror eszközeivel törték le, részben igyekeztek ezeket a szervezeteket kivételes jogkörüktől és egyedi jogosítványaiktól megfosztani, hogy majd az „Új gazdaságpolitika” (Novaja Ekonomicseszkaja Politika) kurzusa alatt helyreállítsák a normális árupiaci kapcsolatokat. Persze, ahogy az közismert, a néhány évig tartó liberális kitérő (1921-1928) után újrakezdődött a terror Oroszországban, és vele a hiánygazdaság is, azaz mindaz, amit a szocialista berendezkedés magával hozott.
Nyilván itt és most Magyarországon az oktatás, az egészségügy, a közbeszerzések, a gázellátás, az autópályaépítés, a hulladékgazdálkodás terén törvényileg kijelölt versenykerülő utak nem idézik fel a szocializmus rémséges modelljének visszajövetelét, de ahogyan szaporodnak a különleges jogosítvánnyal rendelkező szervezetek és a különleges megoldások (pl. stratégiai megállapodások, stratégiai iparágak, stratégiai beruházások), úgy szinte észrevétlenül süllyedünk bele a régi mocsárba. Közben a valóságos cél a magyar maffiaállam fejéhez, a Keresztapához „közelállók” jutalmazása, a zsebeik megtömése.
Emlékszünk, hogy a mérséklődő stratégiai gáztartalékokat visszatölteni hivatott, a vezetékhasználatért folytatott versenyeztetés alól fölmentett szervezetet mekkora haszonhoz juttatta ez a lehetőség éveken át, miközben a megszokott, árupiaci kapcsolatokkal rendelkező vállalat (MOL) végig rendelkezésre állt. Igaz, jelentős különbség, hogy a MOL mint a tőzsdén jegyzett nyilvános részvénytársaság nem hajthatott volna végre olyan meglehetősen megkérdőjelezhető tranzakciót, mint amit a stratégiai gáztartalék visszatöltésére központilag kijelölt szervezet megtehetett.
Ez a példa is jól mutatja, hogy a nyilvánosság még az államilag kijelölt "árdrágító" kezét is lefoghatná. Feltéve, hogy a nép javát és nem a javait tartják szem előtt, azaz a népjólét növelésére irányul a szándék. Talán itt lenne az ideje legalább a nyertes szállítóval kötött szerződések nyilvánosságát előírni, hogy legalább utólag vizsgálható legyen miért X és miért nem Y vált a központok „felkent” szállítójává. Sohasem késő!
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.