Szlovénia különleges utat járt be a Jugoszláviából való kiválása óta, ami lassú építkezés révén jöhetett létre. 2016-ban eljutottak oda, hogy Ljubljana elnyerte a legzöldebb európai főváros címet, amit hagyományosan valamelyik skandináv város tudhatott magáénak. Ekkor kaptam fel a fejem erre a kis, kétmilliós országra, hogy itt érdemes a mélyére nézni a sikerüknek, mert ez olyan elismerés, ami jól tükrözi az ország és a politikai elit hozzáállását a jövőhöz.
Szlovénia már az 1980-as években, még a szocialista modellel némileg hasonlított a legvidámabb barakkra. A szlovénok akkortájt könnyebben mozogtak, több hozzáférésük volt a nyugati termékekhez, életvitelhez, és a környező országokhoz képest sokkal szabadabb és nyitottabb világban éltek. Ez pedig segített nekik abban, hogy 1990-ben már a régió leggazdagabb országa voltak, és bár csak a 8 százalékát tette ki a népességük Jugoszláviáénak, de a GDP-jének a 20 százalékát termelték.
Az, hogy más nyelvet is oktattak, mint az orosz, most is jól tetten érhető, nagyon kevés olyan emberrel találkozni, aki nem beszél angolul. Fura elégedettség tölt el, amikor az ötven fős faluban az 55 éves körüli boltos hölggyel angolul tudok beszélgetni a hely történelméről.
Az az érzésem, hogy itt valahogy minden rendben van.
Itt a kisebb boltok és ellátóláncok legnagyobb része helyi termékből van feltöltve, méghozzá nem is akármilyen minőségben, arról már szót sem ejtve, hogy mennyire elérhető áron. De ez is részben annak köszönhető, hogy nem sikerült még a kommunista idők alatt sem gúzsba kötni a népet és kollektivizálni a földművelést.
