György Péter egyszerre volt a klasszikus mesterek egyike, akikről csak a történelemkönyvekben, nagy eposzokban olvashatunk, akikre száz meg ezer évek múlva is hivatkoznak, akik szobrot kapnak, akikről utcákat, tereket neveznek el. Természetesen nem célom ötleteket adni, csak az egyetemi évekből megmaradt jegyzeteket olvasom, az emlékezet természetéről szóló gondolatait és eszembe jutnak most, hogy rá kell emlékezni, mi mindent mondott erről, meg az is, hogy bár György Péter óriás volt, nem gondolkodott ilyesféle hívságokon. Mert a tanár úr emellett modernkori pedagógus is volt, az a fajta, aki mindig sietősen érkezett az órára, annak ellenére, hogy mindig pontos volt, aki nem okított, hanem beszélgetett, aki szabadkozott, ha esszékhez, vizsgákhoz, szakdolgozatokhoz kénytelen volt a könyvtár legvaskosabb köteteit feladni. “Tudom jól, ijesztő ilyen mindenféle vastag könyveknek nekiesni.” – mondta, aztán gondtalanul útjára eresztett, mert ha diákjai magukban nem is, ő töretlenül biztos volt benne, megoldják úgy is. Mindig úgy tűnt, a tanár úrtól távol állt a hétköznapi szigorúság, csak egy valamit büntetett keményen, az eltékozolt tehetséget, de persze azt se a fegyelem üres kikényszerítésével, hanem mélységes csalódottsággal – egyetemi diákként pedig ha valamit nem akarsz, az az, hogy egy ilyen professzor, mint György Péter csalódjon benned. Nem a jó jegyekért, a gondosan beköttetett szakdolgozatért, a sikeres államvizsgáért, meg a diplomáért, hanem pont azért, mert előbb-utóbb csak rájössz, fontosnak tartotta, hogy megtanítson arra is, hogy önmagukban ezek az eredmények nem számítanak. “Higgye el, ezeknek annyi értelme van, mint ennek az érzéstelenítőnek a számban, amitől most beszélni is alig tudok.” – hívott fel még államvizsga előtt sietősen, fogorvos után, én meg az idegtől csak évekkel később jöttem rá, tényleg csak azok a másfél órák számítanak, amiket egy-egy szemeszterben vele tölthettünk és amelyek egy életre meghatározták sokunk gondolkodását. Például arról, hogy a kultúra mindenkié.
Azt mondják, a tanítvány feladata túlnőni a mesterén, de szerintem ez hülyeség: György Péter most elment ugyan, de azt a megszámlálhatatlan gondolatot, amit ránk hagyott, azon túlnőni nem érdemes, hanem tovább szőni őket, vitázni és mindenek felett beszélgetni róluk már annál inkább – ahogyan ő is tette a katedrán, az egyetem folyosóin, alagsori kávézóban, bárhol, ahol épp összefutott vele az ember, mert olyan nem volt, hogy ne szólított volna meg.
Sokat hallgattam tőle az Eötvös Loránd Tudományegyetem általa alapított Média és Kommunikáció Tanszékén időről, meg arról, hogyan lehetséges ezt érteni, megállítani, konzerválni, de erről most semmi nem jut az eszembe, csak az a dicstelen, elcsépelt gondolat, hogy milyen igazságtalan ez az idő, hogy 71 év, mert györgypéteri léptékben ez csak egy pillanat, így pedig tragédia, hogy egy ilyen embernek csak ennyi jut.
