Régen történt már, a múlt század vége felé, amikor a köztársaság még köztársaság volt, a Köztársaság tér pedig Köztársaság tér. Ott találkoztunk Franz Goëss osztrák fotóssal, aki egykor, 1956 őszén a magyarországi eseményekről tudósított. Tragikusan elhunyt fiatal kollégájáról és barátjáról beszélt, a forradalom francia–svájci krónikásáról, aki történelmi utcai felvételeket készített azokban a napokban, és munka közben, a budapesti pártház ostrománál sebesült meg halálosan.
Jean-Pierre Pedrazzini (1927–56) neve azóta már ismertebb, műveiből kiállítást rendeztek a Nemzeti Múzeumban, mellszobra áll a téren. A Paris Match hetilap munkatársa volt, és azért jött, hogy hiteles helyszíni híreket adjon a felkelésről, „az egyetlen Magyarországhoz köthető XX. századi világtörténelmi eseményről” (Rainer M. János történész). Bécs felől jövet megállt a mosonmagyaróvári sortűz áldozatainak temetésén, majd másnap, október 29-én érkezett a fővárosba.
Pédra – így becézték – huszonkilenc évesen sztárfotós volt. Optikája elé állt Brigitte Bardot, Sophia Loren, Édith Piaf. Fényképezett az angol királynő koronázásán és a sarkvidéken is. 1956 nyarán feleségével és egy baráti házaspárral együtt sok ezer kilométert autózott a Szovjetunióban a lengyel határtól Moszkván át a Fekete-tengerig. Nem vakították el előítéletek, nem csapták be Potemkin-díszletek, az illetékes szervek szigorú felügyelete alatt is sikerült kiváló képanyagot összehoznia.
Haditudósítóként dolgozott Indokínában, Egyiptomban, Algériában. Rajongott a műfaj legendás alakjáért, Robert Capáért, aki két évvel azelőtt vesztette életét Vietnámban. Magáénak vallotta alapelvét: „Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel.” Capára terelődött a szó akkor is, amikor a pesti Duna-parton Pédra Sergio Perucchival olasz újságíróval találkozott – éppen csak azt nem tudták róla, hogy eredetileg Friedmann Endrének hívták, és hogy a szülővárosában beszélgetnek róla.
Pedrazzini a harcok hírére sietett a Köztársaság térre október 30-án reggel. Szlama Árpádnak, az ostrom – utóbb bebörtönzött – résztvevőjének emlékeiben szép, ballonkabátos fiatalemberként maradt meg, ahogy fényképez a golyózáporban, egyedüliként nyílt terepen, nem pedig az Erkel Színház fedezékéből. A szemtanú szerint segített kimenekíteni egy sebesült fiút a tűzvonalból.
Utolsó fotója bemozdult: az exponálás pillanatában teríthette le a végzetes géppisztolysorozat.
Hogy ki lőtt rá, szándékosan-e, vagy eltévedt lövedékek találták el, nem tudható.
Franz Goëss megörökítette kórházi ágyán, a Péterfyben, azután repülőgéppel hazaszállították. Francia földön akart meghalni. Képei túlélték, hagyatéka kötetben is megjelent Budapest 1956 – A szabadság ára címmel. Posztumusz a Becsületrend lovagjává avatták. Amikor már vonultak ki az idegen megszállók Magyarországról, 1990-ben a Paris Match szerkesztőségi cikke így szólította meg: „Jean-Pierre, harmincnégy éve elveszítettünk téged, mégis győztél, mert győzött a szabadság.”
Bizony régen volt már ez is, borzasztó régen.