Melyik az igazi? „Emlékezzünk együtt 1956 hőseire, akik példát mutattak bátorságból és hazaszeretetből” – ezt mondja a kormány a 69 évvel ezelőtti forradalomról. Pontosabban: ez az az álláspont, amit az évforduló napján mindig elővesznek és gondosan leporolnak, majd az ünnep elmúltával visszarakják a naftalinba a díszmagyar mellé. Év közben ugyanis az a másik, Orbán Balázs-féle hitvallás van érvényben. Mivel pedig Orbán Viktor a botrányt tompítandó hibának aposztrofálta ugyan, de egyáltalán nem bánt úgy a politikai igazgatóval, ahogy a Fideszben a hibázókkal szoktak – „a jobboldalon a hibáknak is van következménye, a baloldalon a bűnöknek sincs” -, sőt kinevezte kampányfőnöknek, indokolt szintén hivatalosnak tekinteni.
Eszerint tehát az, ami október 23-án, meg előtte-utána egy két napig „a XX. századi magyar történelem egyik legmeghatározóbb eseménye”, az év többi napján vétkes felelőtlenség: a felkelők belevitték az országot egy meggondolatlan védekezésbe az orosz elnyomók túlerejével szemben, és magyar életeket áldoztak, tulajdonképpen – szintén Orbán Balázs szerint - a semmiért.
Nehéz nem látni: a Fidesz az utóbbi években egyre kevésbé szereti 1956-ot, meg úgy általában a forradalmakat. Merthogy annak, amiért a magyar kormánypárt politizál, meg amiért a forradalmárjaink küzdöttek (polgári szabadságjogok, nyugatos felzárkózás, a despoták elhajtása), mostanra nem maradt közös részhalmaza. Lehet ugyan találgatni, hogy melyik hozzáállás az őszintébb, de fölösleges: az a párt, amelyik az október végi-november eleji időszakban idehívja a KGB-s múltú, a saját bevallása szerint is kommunista meggyőződésű, negyedik éve az orosz gyarmatbirodalom visszaállításáért háborúzó Putyint, vörös szőnyeget terít a lába elé, és katonai tiszteletadással fogadja, nyilvánvalóan a kapitulációt dicsőítő Orbán Balázs értelmezését fogadja el. Senkit nem akarunk megingatni a békepárti meggyőződésében, de a pesti srácok (mármint az igaziak, nem az Origóban utóvédharcolók) a Holdig rúgták volna föl azt, aki ezzel a nagyon ócska, nagyon átlátszó, a kormány oroszbarátsága mögé fals ideológiát fabrikáló dumával előállt volna.
Mindazok, akiknek az elmúlt esztendőkben minden októberben volt valami kényelmetlen érzésük Orbán Viktort hallgatva, megnyugodhatnak: nem az ő készülékükben van a hiba – egyszerűen képtelenség őszintén lelkesedni a kilátástalanságában is hősies 56-os lázadásért úgy, hogy az ember, még ha miniszterelnök is, a szíve mélyén az ellenségnek drukkol. (És senki ne jöjjön azzal, hogy az akkori meg a mai oroszok nem ugyanazok: ugyanaz a céljuk, ugyanúgy nem válogatnak az eszközökben, és a magyar pártpropaganda ugyanúgy mellettük áll. Maga Putyin pedig, aki a Magyarországot is magában foglaló szovjet birodalom szétesését a történelem legnagyobb tragédiájának nevezte, a személyében is megtestesíti a folytonosságot.) Nem lehet egyszerre az 56-os hősökért és az Ukrajnában vért ontó orosz agresszorért szorítani: utóbbiak ugyanolyan könyörtelenül bántak el Magyarországgal – szintén a birodalmi ideológia nevében, hazug módon a testvérüknek nevezve bennünket -, ahogyan most az ukrán „testvéreiket” próbálják megtörni. Azokat, akiket a forradalom mártírjaiként tisztelünk, orosz katonák, meg a velük együttműködő, „békepárti” reálpolitikában utazó kollaboráns hazaárulók gyilkolták meg – ez történelmi tény, és nem szépíti meg sem az idő, sem az a szabad szemmel is jól látható, napról napra hízó összeg, amit Orbán-közeli körök jelenleg az orosz energiahordozók behozatalán keresnek.
Ne szépítsük: október 23-a ma nem nemzeti ünnep Magyarországon, mert csak a nemzet egyik fele ünnepli tiszta szívvel. Abban, amit az Orbán-rezsim hangadói és véleményformálói gondolnak meg időnként mondanak is róla, nincs, és soha nem is lesz nemzeti konszenzus - márpedig nemzetként ünnepelni csak azt lehet, amiről azonosan gondolkodunk. Arra, hogy a forradalom évfordulója újra a szabad, a gyarmati igát nem tűrő Magyarország születésnapja lehessen, még egy kicsit várni kell: talán a 70. évfordulót már közösen ünnepelhetjük.