Amikor a hónap elején 91 éves korában elhunyt Jane Goodall, minden méltatás megemlítette, hogy munkássága a kezdeti időkben a csimpánzoknak milyen, addig nem ismert tulajdonságaira világított rá. A felfedezéseit az is segítette, hogy akkor még nem volt tudományos végzettsége, így módszerei szokatlanok voltak, ezeket ma a kutatók már nem is alkalmazhatják.
Amikor 1957-ben az állatok iránt már gyerekkora óta érdeklődő Goodall meglátogatta egy barátnőjét Kenyában, felvette a kapcsolatot Louis Leakey-vel, aki akkor az Olduvai-völgyben kutatott emberelődök után. Asszisztensként kezdett nála dolgozni, és mivel Leakey úgy gondolta, hogy a csimpánzok megfigyelésével ismereteket lehet szerezni arról, hogyan élhettek a korai őseink, rábeszélte Goodallt, hogy tanulmányozza őket. Ma már tudjuk, hogy az emberek és a csimpánzok genetikailag 98 százalékban azonosak, de 1957-ben még alig tudtak róluk valamit. Akkor több tudós is ellenezte, hogy egyetemi végzettség nélkül lásson valaki ilyen kutatómunkához, de Goodall 1960-ban megkezdte a kutatásait a Gombei Nemzeti Parkban. Hónapokig csendesen figyelte a csimpánzokat, még nevet is adott nekik: Fifi, Passion (Szenvedély) és David Greybeard (Szürke Szakállú Dávid).
Amikor 1966-ban ledoktorált a Cambridge-i Egyetemen, azokat a megfigyeléseket dolgozta fel dolgozatában, amelyeket az addigi hat évben tett.
Ő volt az első, aki leírta, hogy a csimpánzok szerszámokat készítenek és használnak, egyik példája ennek, amikor egy bottal termeszeket piszkálnak ki a bolyból.
Egészen addig úgy vélték a tudósok, hogy a szerszámhasználat kizárólag az emberekre jellemző tevékenység. Azt is látta, hogy a csimpánzok más, kisebb majmokra vadásznak, húsukat megeszik, ami szintén újdonság volt, mert addig pusztán növényevőkként tartották számon őket. De azt is megfigyelte, hogy a gyászoló csimpánzok megölelik egymást, és van valamilyen primitív nyelvük is. Volt ezeknél zavarba ejtőbb felfedezése is, amely szerint a domináns nőstények hajlamosak megölni más nőstények kölykeit. „Úgy találtuk, hogy a csimpánzok brutálisak lehetnek. Csakúgy, mint nekünk, az ő természetüknek is van sötét oldala” – írta 2000-ben megjelent egyik könyvében. Ma már az is tudható, hogy a csimpánzcsoportok közötti – akár halálos kimenetelű – ellenségeskedés mindennapos. Goodallnak az a szokása azonban, hogy banánnal etette az állatokat, hogy egy helyen nagyobb számban összegyűjtse őket, így könnyebb volt a megfigyelésük, szintén kérdéseket vetett fel: vajon mennyire igazolhatók a meglátásai a csoporton belüli ellenségeskedésekről. Mindenesetre Goodall, nyitottsága miatt, nem törődött azokkal a bizonyítatlan állításokkal, amelyeket a szakemberek abban az időben előszeretettel hangoztattak, miszerint a háborúzás szintén csak az emberek kiváltsága lenne.
Manapság azonban a kutatók már maszkot viselnek, hogy ne fertőzzék meg az állatokat, csak távolról figyelik őket, és a csimpánzokat ölelgető Goodall képeit abszolút elfogadhatatlannak tartják.
