Alig száz méter a tó mellett hagyott autómtól, s már ott is vagyok az erdei ösvényen. Mintha valami zsilipen lépnék át, úgy telik meg a tüdőm oxigénnel, pedig a mögöttem lévő falu is jó levegőjéről híres. Persze csak akkor, ha némely túlbuzgó kerttulajdonos nem teríti be a vizes avar kesernyés füstjével, vagy a szegényebb részeken nem durrantanak be szabdalt gumiabroncsokkal, kopott melegítőnadrágokkal.
Akkorát koppannak a lehulló makkok a fák kérgén, mintha valamit üzennének egymásnak. Találgatom, mit mondhatnak. Nézd, itt van ő megint, mutatnak rám. Már az ősznek öltözött, ruganyos rövid nadrágját hosszú pantallóra cserélte, s az egy szál trikó helyett három réteg van rajta. A sapkát még mellőzi, de a kapucnit időnként a fejére emeli, főként, ha védtelenebb részekre érkezik, ahol erősebb a szél. Odasüss, megint nem tett be egy falat csokit, diót vagy mogyorót sem, de legalább a telefonja feltöltve: ha lábát törné vagy bokáját ficamítaná, legalább fel tud hívni valakit. Hohó, most nála a kis svájci bicskája! Talán titkon megint tinórut találni remél, pedig csak néhány nyalka őzlábba botlik majd.
Vajon észreveszik az üres kulacsot? Egy-két korty még kotyog az alján, az Attila-forrásnál készülök megtölteni, hűs, kristálytiszta cseppekkel. Valóban cseppek, hiszen legalább három perc, míg a nyolcdecis, hideget, meleget megtartó kulacs megtelik. Addig van idő körbenézni: vajon újra felbukkan-e a foltos szalamandra, mint tavasszal, amikor még alig olvadt el a forrás kiöntőjénél megdermedt jégszőnyeg? Vagy épp beszédbe elegyedni hozzánk hasonlókkal, akik túrázni, kerékpározni indulnak errefelé, s előtte vizet vételeznek ők is.
Egy nő áll a forrásnál. Ahogy közelebb érek, látom: nemcsak áll, de lassú, kimért mozdulatokkal, becsukott szemmel valamiféle gyakorlatokat is végez. Talán ősi, keleti mozgásfilozófiából ragadt magához néhány részletet, amelyeket aztán leegyszerűsített, de lehet, hogy minden gesztusa spontán, belülről fakad. Az átszellemült arcból úgy tűnik, önmagát teljesen átadta a természetnek, egybeolvadva azzal.
A forrás kicsi csapja alatt kétliteres műanyag palack, benne tölcsér. Mellette egy nagy szatyorban négy-öt már teli, és egy másikban még kettő, üresen. Nekem elég lenne most akár egy kis víz is, fent, a hegyoldalban ismerek másik forrást, ahol teletölthetem a kulacsom, de a biztonság kedvéért nem indulnék el üres butykossal. Türelmesen várok, hadd legyen csurig az üvege, meg arra is, hogy kinyissa a szemét, s befejezze ezt az elmélyült, átszellemült mozdulatsort. Majd megkérdem: adna-e egy percet, hogy néhány löttyintésnyit a magaméba töltsek, amíg ő besorjázza a következő két nagy tartályát.
Nemet mond. Ez most itt az ő sora, az ő ideje. A kurta és kimért választól szinte ledermedek, megnémulok. Lassan visszatekerem a kulacs tetejét, nekiindulok. Fel a hegynek, ahol várnak már rám a barátságos tölgyek, a békés bükkök, a simogató, puha avar, és a fenti forrás, amely hűs vizével simítja majd el háborgó lelkemet.