A rokonaikra, barátaikra váró pécsiek nem idegeskedtek, nem szidták a MÁV-ot, azt mondták: megszokták már. A leszálló utasok is ezt ismételgették. Meg azt, hogy nem volt a vonaton büfé és működő mosdó. A toalettajtókat le is pecsételte a MÁV. Ám a természet nagy úr, ezért a roppant készséges kalauz Sárbogárdon elrendelt egy vécészünetet. A késés felét ott szedte össze a járat, a másik felét meg Dombóváron, merthogy az ottani állomáson újra lehetőséget teremtettek a megkönnyebbülésre.
A végállomásra begördülő vonat megjelenése meglepte a pécsieket, a szerelvényt ugyanis nem IC-kocsikból állították össze, hanem errefelé nem járó, elővárosi vonatokból. Fura volt, hogy a szerelvény végére és a közepére is besoroltak egy-egy áramszedővel felszerelt mozdonyos kocsit. Ezek nem annyira kényelmesek, mint az IC-kocsik, klíma sincs rajtuk, de hát ősszel úgy se kell a klíma. Kérdeztük a vasutasokat, miért ilyen kocsikból állították össze a szerelvényt, de nem feleltek, vélhetően „fejére szól, ki szót emel”. Az utasok egyike viszont nem rég ment nyugdíjba a MÁV-tól, s ő megtudta, hogy nem találtak elég kocsit, ezért állt össze ez a szokatlan szerelvény. Mindjárt hozzátette, hogy sokszor nemcsak kocsi, de mozdony sincs elég.
– Majd most Lázár hoz mozdonyokat – jegyeztem meg.
– A Lázár úr? – sóhajtott az emberem, majd legyintett: - Azok a vasak is 30-40 évesek lesznek, sokba lesz a javításuk. Aki viszont behozza őket, biztosan jól jár.
– Legalább ő – ironizáltam elköszönéskor.
– Legalább ő – bólintott rá gúnyosan, aztán ő is elköszönt.
