Életünket elkísérik utálatos mondatok. Lányom születése után a „kisgyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond” mondattal lehetett kikergetni a világból. Gimnazistakoromban pedig, ha a képembe vágták, hogy „a tojáshéj még ott van a fenekeden”. (Kicsit durvábban.) Tizenhét évesen nem sokat tudtam az életről, de a semminél többet. A kevés tudás is tudás – okoskodtam. Évtizedek elteltével sem gondolom, hogy sokat tudok az életről, ám a korábban gyűlöletes mondatokra árnyaltabban nézek vissza.
A fordulópontok egymást követik személyes történetünkben. Számomra az első, hogy a sikeres felvételi után behívtak katonának. Nem élménybeszámoló következik, milyen változásokat jelentett ez egy rendezett, értelmiségi családból érkező, főként verseket és regényeket olvasó fiúnak. Nem csak széplélek voltam. Fociztam, lázadtam, „vezérkedtem” a középiskolában, kerültem komoly vitába tanáraimmal. Nem voltam könnyen kezelhető gyerek. Mégis alapvetően nyugodt, akivel szót lehetett érteni.
A laktanyai mindennapok olyan messze vittek korábbi életemtől, hogy annak érzékeltetéséhez Ottlik Géza képességeivel kellene rendelkeznem. Az ott talált gyalázatos sivárságból a levelezés jelentette a menekülőutat. Kevés embernek írtam és kaptam tőlük választ, de ezek az eszmecserék – nincs jobb kifejezés – tartalmasak voltak. Apámmal való levelezésem különleges helyet foglal el az erre az időszakra eső üzenetváltásokban. Szemérmes, hallgatag ember volt, érzelmeiről a legritkább alkalmakkor beszélt.
Majdnem azt írtam, hogy nem volt a szavak embere, de ennek éppen az ellenkezője igaz. Leveleiből olyan személyiség képe bontakozott ki, akit addig töredékesen ismertem. Írásban mutatta meg magát. Tíz-tizennégy oldalas leveleket írt egészen kis betűkkel, mégis olvashatóan, mintha mindent a levélpapírra szeretett volna menteni, amit fontosnak tartott.
Legkevesebb fél óráig tartott elolvasni a küldeményeit, és addig „otthon voltam”. (Az újraolvasásokkal ez az idő tágult.) Nem annyira azért, mert részletezően beszámolt volna a családi élet történéseiről, noha ezt sem mulasztotta el. Beszámolt olvasmányairól, a világban történtekről, mindarról, ami szellemi emberként foglalkoztatta. Óvatosan, ízléssel és tapintattal igyekezte megfogalmazni viszonyát hozzám és testvéremhez. Olyasmiről írt, amiről addig soha, és amiről egy nála nyitottabb személyiségnek sem könnyű. Olyasmiről, ami az élőszó súlyát még nehezebben viseli. A távolság lehetőséget adott mindezek kibontására.
Levelei remekművek voltak, válaszaim gyatrák, apám írásának színvonalához nem mérhetők. Mégis írtam, mert bennem is megnyitott egy belső ajtót. Kezdtem sejteni – akkor képtelen voltam megfogalmazni –, hogy az írás lét- és gondolkodásmód. Még az olyanfajta levelezés is, ami köztünk zajlott.
Mit lehet annyit írni? Nem történik itt semmi! – förmedt rám a körletben szakaszvezetőm. Durva társamra néztem, akár a Hortobágy poétája. Képtelenség lett volna elmagyarázni, hogy akár egyetlen pillanatban mennyi minden történik.