Önnek nincsenek kártyái! – közölte emelt hangon Donald Trump az Ovális Irodában Volodimir Zelenszkijjel, majd amikor az ukrán elnök ellenkezett, rövid úton kidobatta a Fehér Házból. Ez februárban történt. Trump ezen a héten azzal lepte meg a világot, hogy szerinte Ukrajna vissza tudja foglalni az összes elveszített területét – sőt, még talán többet is. Egyébként is, Oroszország csak papírtigris, igazi katonai hatalom egy hét alatt lerendezte volna a konfliktust. A két, egymással szöges ellentétben álló vélemény elhangzása között a fronton lényegében semmi sem változott: az oroszok lassan és elképesztő, az elfoglalt terület méretére vetítve a második világháború csatáit is felülmúló emberáldozattal, de kitartóan nyomulnak előre, az ukránok vitézül védekeznek és hatékonyan támadják az orosz olajfinomítókat, ám a hadszíntéren nem tudják visszaszerezni a kezdeményezést.
Zelenszkijnek nem lettek jobb kártyái, mint februárban voltak, Trump pálfordulásának nincsenek objektív okai. De nála nem is kell jól átgondolt stratégiát és azt szolgáló taktikai lépéseket feltételezni. Ő mindent a saját, egocentrikus világképe alapján szemlél. Béketeremtőként kíván bevonulni a világtörténelembe, mint mondta, hiszi, hogy számára az lenne a mennyországba szóló belépő, de addig is sürgősen Nobel-békedíjat akar kapni. Februárban úgy vélte, Ukrajna annyira kiszolgáltatott helyzetben van, hogy rá tudja kényszeríteni a területi engedményekre. Nem volt tisztában azzal, hogy Vlagyimir Putyinnak nem elég még pár ukrán város, ő az egész országot akarja, szőröstül-bőröstül. Azzal sem, hogy az ukránok milyen eltökélt és leleményes harcosoknak bizonyultak a történelem során. Trump lelki szemei előtt az oroszokkal köthető üzletek lebegtek, Ukrajnát félresöpörhető nehézségnek tartotta. Akkor sem volt igaza és most sincs.
Oroszország nem papírtigris. Nem azért, mert a Kreml szóvivője ragaszkodott a medve metaforához, mondván, hogy nincs papírmedve. (Szinte minden értelemben szívesen cserélnének a papírtigrisek hazájával, Kínával.) Hanem azért, mert természeti erőforrásai, jelentős népessége és annak évszázadok alatt kialakított idegenellenessége, áldozattűrő képessége alkalmassá teszik az elhúzódó imperialista háborúkra. Lehet, hogy ezeket nem mindig tudja megnyerni, de ettől még sokan belehalhatnak, és nekik végső soron már mindegy, hogy az eredmény csupán Putyin hatalomban tartása lesz.
Ha más, megfontoltabban beszélő politikusról lenne szó, az ember felvonná a szemöldökét annak hallatán, hogy Ukrajna „még többet is” elfoglalhatna, mint saját elveszített területeit. Trumpnál azonban nem érdemes többet belelátni, mint a világ dolgaiban tudatlan ingatlanbefektető üzleti alkui során rutinszerűen alkalmazott túlzást. Sajnálatos módon annak sincs sok esélye, hogy Ukrajna valóban vissza tudná állítani a Krím, Donyeck és Luhanszk elvesztése előtti határait. Ha óriási nyugati segítséggel az ukrán hadsereg át is tudna menni offenzívába, Putyin számára vannak el nem veszíthető területek, például a Krím. Ha ezek valóban veszélybe kerülnének, akkor reális opciónak tűnhetne az atomfegyver bevetése...
Egyelőre azonban az óriási nyugati segítség is kétséges. Nem utolsósorban azért, mert
miközben Trump most éppen lehetségesnek véli az ukránok katonai győzelmét, a védelmi minisztere nehezíti a Kijevnek szánt fegyverszállítmányokat, visszafogja a NATO keleti szárnyára fordított anyagi és emberi erőforrást.
Külügyminisztere, egyben nemzetbiztonsági tanácsadója pedig megismételte, hogy a háborúnak csak tárgyalással lehet vége. Mivel számára nem kecsegtet gyors eredménnyel, Trump elvesztette érdeklődését a konfliktus iránt. Nem ajánlotta fel az Egyesült Államok új, bővülő támogatását, legfeljebb hagyja, hogy az aggódó európaiak amerikai fegyvereket és hadianyagot vásároljanak Ukrajna számára. Amúgy áttolja az egészet az öreg kontinensre, még annyit hozzátéve, mintha csak futballmeccset nézne a VIP-páholyból, hogy nyugodtan lőjék le a légterükbe behatoló orosz repülőgépeket.
Amerikának 80 éven át volt egy viszonylag jól működő európai stratégiája. Most nincs.