„Egy egész falu kell hozzá” („It takes a village”) – tartja az egyetemes mondás a gyereknevelésről. Az új idők viszont olyan világot hoznak el, amiben a gyerek (szellemileg) egyedül lézeng, miközben a szülei kétségbeesett próbálnak zsonglőrködni, hogy ne zuhanjon át az ementáli sajt struktúrájú szociális háló lyukain. Persze gyereket nevelni sosem volt egyszerű, ugyanakkor a közösségek berendezkedése évezredek óta alapvetően a köré szerveződik, hogy munkájával, jelenlétével az éppen felnövőket és azok családját segítse. Ez az, ami most megváltozni látszik.
„Nekünk sem segített senki” – állítják tömegével a mostani nagyszülők abban a házban ülve, amit a saját szüleik támogatásával vettek. Azzal folytatván a jól ismert monológot, hogy nekik milyen nehéz volt, mert éjt nappallá téve dolgozniuk kellett, amiből pedig rövid matek után kiszámítható, hogy a hiányzó gyerekfelügyeletet szintén az említett, „sosem segítő” nagyszülők pótolhatták ki.
És valóban, a legtöbben ott is töltötték a fél nyarakat a nagyiéknál, egészen addig, amíg kulcsos gyerekként az utca, a közösség készen nem állt átvenni ezt a terhet tőlük. Ezzel szemben az Y- és és Z-generációs szülők most tömegével küzdenek azzal, hogy a felmenőik szinte egyáltalán nem vesznek részt az unokájuk életében – legfeljebb a Facebookra posztolt képek erejéig.
A szabadság ára
A jelenségnek persze számos oka van, és a legkevesebbet az segíti, ha vádaskodással közelítjük meg a problémát. A dolog hátterében többek között az állhat, hogy míg a 80-as, 90-es években 22-23 év volt a nők átlagéletkora az első gyermekvállaláskor, addig a KSH adatai szerint a Y-generáció idejében ez már 28-29 évre tolódott ki. A szülők idősödése következtében értelemszerűen a nagyszülők is elidősödnek, ami egy sokkal kevésbé aktív részvételt tesz lehetővé az unoka életében. Ez az elcsúszás abból a szempontból viszont előnyös, hogyha korábban érkezne a kicsi, akkor pedig a megemelkedett nyugdíjkorhatár vagy a sértően alacsony nyugdíj kiegészítésére vállalt plusz munka miatt nem tudnának unokázni. Társadalmi léptékből vizsgálva szinte lenyűgöző, hogy a politika, a gazdaság és az egyedfejlődés között milyen szoros kötelék húzódik – csak ez ne mindig a legvékonyabb nyak köré pozicionálná magát…
Ugyanakkor a probléma, ami leginkább zavarja a most kisgyerekeseket, az nem a nagyszülők képességének, hanem a hajlandóságának hiánya, ez pedig egészen más irányba vezet.
A nagyszülők jó része egyszerűen nem az unokát priorizálja, hanem a rég várt pihenést, az otthoni teendőket, az utazást és az élményszerzést. Ez a mondat egyszerre hangozhat abszurdumnak és teljesen magától értetődőnek, főként attól függően, hogy hol helyezkedünk el a nagyszülőkre utaltság skáláján. Mivel az individualizmus fénykorát éljük, és alapvetésnek tartjuk, hogy mindent az egyén boldogságának, jóllétének oltárán kell feláldozni, képmutatás lenne, ha nem vonatkoztatnánk ezt minden nemzedékre. A nagyszülőknek ugyanúgy ez az egy életük van, mint a most útjukat kereső, inkább utazni vágyó vagy tudatosan gyermektelenek fiataloknak. És ez lehet dolog a kulcsa.
A gyermektelenség még most, 2025-ben is heves vitákat ébresztő téma, hiszen a mostani nagyszülők és felettük minden generáció számára a családalapítás nem igazán volt fakultatív. Különösen egy nő számára, ha a társadalom szerves részének akarta tudni magát, ahhoz egy-három-öt gyerek volt a belépő. Csak most, az elmúlt egy-másfél évtizedben vált elfogadottabbá, ha valaki nem akar gyerekezni, amely lehetőséget a nagyszülők úgy használják ki, mintha a „Szabadulás a börtönből” kártyát húzták volna a Monopoly-ban. Ez a jelenség arra enged következtetni, hogy – az egyébként a modern kor feminista elfajzásának titulált – gyermektelenségre vágyás már emberöltők óta jelen van. És most, felszabadulván, a nagyszülők hozzájárulási kedvében csapódik ki, hogy akik már felnevelték a saját gyerekeiket, most úgy érzik, kijár nekik az a luxus, hogy csak úgy és akkor unokázzanak, amikor kényelmes vagy éppen más terveikkel nem interferál.
De érdemes lehet megvizsgálni, mit veszítenek a családok ezzel a döntéssel, pusztán anyagi szempontból.
Egy bébiszitter a vg.hu szerint több gyermek esetén Budapesten 2000-3000 forintos órabérért dolgozik. Ha csupán heti két délután és két hetente egyetlen szabad este erejére vesszük igénybe a szolgálatait, akkor is 72000-108000 forintot jelent ez, ami a 290000 forintos minimálbér mellett kifejezetten fájdalmas kiadás (főleg, mikor azért van szükség rájuk, hogy a szülő közben túlórázhasson). És akkor még nem esett szó arról, mikor a mama nem csak szállítja és felügyeli a gyerekeket, de főz és takarít (egy takarító 2000-5000 forint óránként), újabb tízezrekkel könnyítve meg gyermeke családjának költségvetését. Itt már nem a mami házi lekvárjáról meg a szálló derelyeillatról van szó: a nagyszülői segítség havi bontásban anyagi szempontból csaknem olyan előny, mint egy örökölt ingatlan. És az érintettek nagyjából annyira ki is vannak szolgáltatva neki, ilyeténképpen a szeretetnek nevezett erőforrás a társadalmat privilegizáltakra és hátrányos helyzetűekre osztja. Persze, tagadhatjuk az egész a jelenséget, hiszen az unokáját mindenki szereti. A gyakorlatban viszont itt az ideje családtervezéskor a lakhatás és a megélhetés lehetőségei mellett a nagyszülői hajlandóság tényezőjét is számba venni, ha tudni akarjuk, meddig nyújtózkodhatunk a nekünk jutott takaróval.
„Magadnak szülted”
Ezt vágják az ember (nos, az anya) fejéhez, akárhányszor jelzi, hogy több segítségre lenne szüksége. Ám a tanácsnak is csak hanyagul álcázott vádaskodás alapvetően félrevezető. Magam szültem, de nem magamnak. Gyereket nem csak saját „szórakoztatására” szül az anya, hanem azért, hogy része legyen egy teljes családnak, társadalomnak, és akár (pláne ilyen intruzív családpolitika mellett) a nemzetnek is. És ideális esetben a felnövő kisember a belefektetett energiát azzal hálálja meg, hogy javára válik a szociális színtereknek, segíti az idősebb családtagokat, építi a közösséget és akár védi a hazát. De, ugye, azt senki nem várja el, hogyha az anya magának szüli a gyereket, akkor az később bárki másra is tekintettel legyen, azokra, akik korábban magasról tettek rá, hogyan, mitől, miből fejlődik?
Egy ilyen rendszer azonban elsősorban önző, beszűkült érzékenységű, a köznyelvben „igazi kis majomnak” nevezett gyerekeket szül. És meg is nézhetjük a most felnövő generációkat! De ez nem az ő hibájuk, és nem is kizárólag azé a szülőé, aki segítség híján adott esetben rossz nevelési módszerek után nyúl – például, mivelhogy neki dolgoznia kell, egy kütyü neveli a gyerekét egész nyáron egy nagyszülő helyett. Bár elsődleges okként megjelölhető ez, vagy más, új nevelési irány, de az az egotizmus és reflexiómentesség, ami a most felnövőket egyre jobban jellemzi, távolabbról nézve egyértelműen a hiányzó közösség szövődménye. A túletető nagymama, a sarkított katonatörténeteit ismételgető nagypapa, a rossz példával elöljáró nagynéni, a hangoskodásért lekorholó, de azért a gyerekre fél szemmel figyelő szomszéd, a káromkodni tanító nagybácsi mind hozzájárul a fejlődéshez, de még a szúrós bajszú boltos néni is. Mert aki egy tömött városban él, annak nagyon meg kell tanulnia az együttélés szabályait.
Azonban az a szellemi tér, amelyben az új generáció felnő, alvóváros, ahol papíron ugyan mindenki ott van és támogat, de a barátok, rokonok külföldre költöztek, a nagyszülő pedig dolgozni (vagy szórakozni) jár el.
Ennek pedig mind a családra, mind a felnövőre beláthatatlan következményei lesznek. Annyi mindenesetre biztosnak tűnik, hogy ha a valós élettér egyre szűkül és sűrűsödik, miközben a szellemi mindinkább elhagyatott, az olyan problémákat szül majd, ami éppen azzal az együttműködéssel lesz csak megoldható, amire addigra képtelenek leszünk.
