„Egy egész falu kell hozzá” („It takes a village”) – tartja az egyetemes mondás a gyereknevelésről. Az új idők viszont olyan világot hoznak el, amiben a gyerek (szellemileg) egyedül lézeng, miközben a szülei kétségbeesett próbálnak zsonglőrködni, hogy ne zuhanjon át az ementáli sajt struktúrájú szociális háló lyukain. Persze gyereket nevelni sosem volt egyszerű, ugyanakkor a közösségek berendezkedése évezredek óta alapvetően a köré szerveződik, hogy munkájával, jelenlétével az éppen felnövőket és azok családját segítse. Ez az, ami most megváltozni látszik.
„Nekünk sem segített senki” – állítják tömegével a mostani nagyszülők abban a házban ülve, amit a saját szüleik támogatásával vettek. Azzal folytatván a jól ismert monológot, hogy nekik milyen nehéz volt, mert éjt nappallá téve dolgozniuk kellett, amiből pedig rövid matek után kiszámítható, hogy a hiányzó gyerekfelügyeletet szintén az említett, „sosem segítő” nagyszülők pótolhatták ki.
És valóban, a legtöbben ott is töltötték a fél nyarakat a nagyiéknál, egészen addig, amíg kulcsos gyerekként az utca, a közösség készen nem állt átvenni ezt a terhet tőlük. Ezzel szemben az Y- és és Z-generációs szülők most tömegével küzdenek azzal, hogy a felmenőik szinte egyáltalán nem vesznek részt az unokájuk életében – legfeljebb a Facebookra posztolt képek erejéig.
A szabadság ára
A jelenségnek persze számos oka van, és a legkevesebbet az segíti, ha vádaskodással közelítjük meg a problémát. A dolog hátterében többek között az állhat, hogy míg a 80-as, 90-es években 22-23 év volt a nők átlagéletkora az első gyermekvállaláskor, addig a KSH adatai szerint a Y-generáció idejében ez már 28-29 évre tolódott ki. A szülők idősödése következtében értelemszerűen a nagyszülők is elidősödnek, ami egy sokkal kevésbé aktív részvételt tesz lehetővé az unoka életében. Ez az elcsúszás abból a szempontból viszont előnyös, hogyha korábban érkezne a kicsi, akkor pedig a megemelkedett nyugdíjkorhatár vagy a sértően alacsony nyugdíj kiegészítésére vállalt plusz munka miatt nem tudnának unokázni. Társadalmi léptékből vizsgálva szinte lenyűgöző, hogy a politika, a gazdaság és az egyedfejlődés között milyen szoros kötelék húzódik – csak ez ne mindig a legvékonyabb nyak köré pozicionálná magát…
Ugyanakkor a probléma, ami leginkább zavarja a most kisgyerekeseket, az nem a nagyszülők képességének, hanem a hajlandóságának hiánya, ez pedig egészen más irányba vezet.
A nagyszülők jó része egyszerűen nem az unokát priorizálja, hanem a rég várt pihenést, az otthoni teendőket, az utazást és az élményszerzést. Ez a mondat egyszerre hangozhat abszurdumnak és teljesen magától értetődőnek, főként attól függően, hogy hol helyezkedünk el a nagyszülőkre utaltság skáláján. Mivel az individualizmus fénykorát éljük, és alapvetésnek tartjuk, hogy mindent az egyén boldogságának, jóllétének oltárán kell feláldozni, képmutatás lenne, ha nem vonatkoztatnánk ezt minden nemzedékre. A nagyszülőknek ugyanúgy ez az egy életük van, mint a most útjukat kereső, inkább utazni vágyó vagy tudatosan gyermektelenek fiataloknak. És ez lehet dolog a kulcsa.
