Tóth Vivien: Még

Hétfőn villamoson felejtett gesztenye vagyok,
ami benyomta magát az ülés szúrós huzatába.
Elmennek mellettem, arrébb nem tesznek,
rám nem ülnek,
csak szembe, és vigyázva figyelnek,
hogy mikor gurulok le,
kapom fel a fejem, hogy az én megállóm
következik,
vagy láttam már, ahol a szerelvény
megfordul?

Kedden egy be nem fejezett mondat vagyok,
amit egy színházi előadás közben kezdtek el,
amikor a táncos kettőt fordul a kád vízben,
és a nő odafordul a férfihoz,
súgná a fülébe, hogy ő is így szokta,
csak neki túlcsordul a szélén,
de eszébe jut, hogy a sorok között ülve mindig attól fél,
hogy egyszer valaki hátulról megfojtja,
és elfelejt, be nem fejez, magába szorít,
hazavisz.

Szerdán egy nyitott ablak vagyok a Kiscelli
utcában, ahol kiömlik a húsleves illata,
az anyák sóhaja, a porszívó zörgése,
a sarokba köpött kosz, a körmünk alatt maradt bőr,
amit a másik hátáról vakartunk le,
amikor megígértük, hogy
nem vesszük fel annak a nőnek a kabátját.

Csütörtökön elromlott hajszárító vagyok,
ami kettőt rúg beléd, amikor bekapcsolnád,
majd elmegy az áram,
felébreszted a szomszédod, a kutya ugat kettővel
lejjebb,
meg az újszülött ott a másikban,
a fehér ajtó mögött,
megkérdezi, hogy mi történt már megint?

Pénteken monoton zaj vagyok,
épp olyan halk, hogy csak te hallj.
Ülök a füleden, zenélek, ugrálok,
toporzékolok, beléd harapok, megráglak,
lenyellek, felöklendezlek, újra a fogam alá teszlek,
és amikor kiáltani akarsz, hogy
elég
kiköplek.

Szombaton nyitott ablakban hagyott gesztenye vagyok,
amiben húslevest főznek, hajszárítóval melegítenek,
kádban fürösztenek, gurulva üldöznek,
táncba hívnak, elfelejtik, befejezik,
hátba verik, visszafogják, ha harapna,
kényszerítik, meghurcolják, lehántják,
ami még maradt.

Majd ––

Vasárnap csend vagyok.