A rendszerváltás előtti és az azt követő években valami döntően megváltozott a hazai közoktatásban. A nyugati idegen nyelveket tanítását szinte egyik pillanatról a másikra (na, jó, egyik tanévről a másikra) komolyan vették. A gimnáziumok minőségének egyik legfontosabb fokmérőjévé vált, hogy angolból, németből, franciából hány diák szerez középfokú nyelvvizsgát. Az addig nem túl nagy erőbedobással dolgozó nyelvtanárok közül sokan megtáltosodtak. A heti öt-hat nyelvórán valami egészen mást képviseltek, mint a „fordulat” előtti heti kettőben. Létrejöttek a két tanítási nyelvű gimnáziumok, és erre az időszak esett az orosztanárok átképzésének megindítása.
Ezeknek az éveknek a krónikájához tartozik, hogy csapatostól érkeztek a hazai középiskolába az anyanyelvi lektorok. Ha emlékezetem nem csal, legtöbben – aligha véletlenül – angolszász országokból. Az addig teljesen homogén tantestületekben egyfajta pezsgést is hoztak az angol, német, francia, spanyol és olasz szakemberek, akik érthető módon annyira mások voltak, mint a hazai tanerő. Beilleszkedésüket segítette a fogadó ország vendégszeretete, segítőkészsége, az a kíváncsiság, amivel a tanári szobákban, és azokon kívül is fordultak a külföldről jöttek felé. Igaz, a nyelvi korlátok sok esetben gátolták az ismerkedést. A lektorok társasága így legtöbbször leszűkült a velük egy nyelvet beszélő szaktanárok körére.
Ezen a körön én is kívül rekedtem. Arthur volt iskolánk egyik angol nyelvi lektora. Közel nyolcvan éves volt az alacsony, mozgékony, mindig mosolygó, csupa jóindulat ember.
Egy évig dolgoztam vele egy tantestületben, és ez idő alatt alig tudtam meg róla valamit. Hogy valamiféle író ember, akinek több kötete is megjelent – erről néhány elejtett szót hallottam attól a zseniális angoltanártól, akit egy város Sicinek becézett, és aki talán még nyáron is tweedzakót viselt. Mindenesetre angolabbnak nézett ki egy született angolnál.
Amikor Arthur tanítási ideje lejárt, én segédkeztem, hogy eljusson Kecskeméten keresztül Budapestre, ami Gyuláról tömegközlekedéssel nehézkes. Egyik kedves, angolul kiválóan beszélő diákomat vittem magammal tolmácsnak. Mulasztásomat máig nem tudom megbocsátani magamnak. Az autóban folytatott beszélgetésből kiderült, hogy lektorunk újságíróként dolgozott Angliában, nagy londoni napilapok munkatársa volt. Személyesen ismerte Chamberlaint, Churchillt, parlamenti tudósító volt, amikor Nagy-Britannia belépett a második világháborúba. Azt megelőzően kiküldött tudósítóként rendszeresen járt Berlinben. Hitler sajtótájékoztatóiról az ő beszámolóiból is értesült a szigetország. Találkozott és beszélgetett Göbbelsszel, Göringgel, cikket írt mindezekről.
Nem tudom, vezetés közben mennyire lehet tátott szájjal hallgatni, de Arthur szerényen előadott történetei kapcsán nem tudok másként fogalmazni. Ott ült mellettem valaki, aki közvetlen szemtanúja volt a huszadik század történelmének. Hihetetlen volt.
Az utolsó pillanatban mégis megtudtam, ki is valójában Arthur.