Miközben tragikusnak gondoljuk a sorsunkat, nem vesszük észre, hogy gyakran inkább komikusak vagyunk. Ezt írta meg Barta Lajos a Szerelem című darabjában. Vádolták azzal, hogy nem keveset lopott a Három nővérből, melyben szintén három lánytestvér megy egymás és a környezete, ha humor pedig nélkül játsszák, a nézők idegeire is. Csehov mindig is hangsúlyozta, hogy ő komédiákat írt, de sokan a mai napig hajlamosak tragikus pátosszal, nyúlósan sziruposra játszani, ám úgy érdektelenül dögunalmas.
Bartát is láttam már ilyen nyúlósan, fennkölten elviselhetetlenre hangolni. Nagyon el kell találni a stílusát, a tragikum és a komikum egyensúlyát, ritmusát. Ez a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház és a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának közös előadásában jobbára sikerül. Először Dunaújvárosban 2022-ben mutatták be a produkciót, amit láttam már egyszer. Szabadkán csak több mint két évvel később került színre. Most ez a változat vendégeskedett a József Attila Színházban. Czajlik József kellő érzékkel, tudással, fantáziával rendezte meg mindkét verziót. Az utóbbi némiképp sötétebb tónusúbb lett, ahogy a világ is jelentősen elkomorult pár esztendő óta. Kevesebbet lehet nevetni, de azért szerencsére lehet. Dermesztőbbek lettek a kínos csendek, az ádáz, haragvó nézések, fenyegetőbben idegesebbek a gesztusok, a felhorgadások. Még fájóbban reménytelenebb lett minden.
Pár év elmúltával, furcsa módon jóval több értelme lett annak, hogy az előadás legelején az Apát adó Őze Áron miért mutat be karddal, sportöltözetben, szabályos aikidó gyakorlatokat, melyeknek a későbbiekben semmi szerepük nem lesz. Nem egészen volt érthető, hogyan is kerül ez ide. De most ez már a lélekben, testben az elkerülhetetlen harcra készülés szimbólumává lesz. Megmutatja, hogy a családi élet is lehet harc, és rémisztően tükrözheti a közvetlen környezet, az ország, sőt akár még a világ állapotát is. Tulajdonképpen erről regél Barta.
Már a kezdetekkor vihar előtti csendet érzünk. Mindenki tesz-vesz, megy-jön az Őry Kati által tervezett nagypolgári lakásban, melyről lerínak a kopottság jelei, elég egyértelmű, hogy szebb napokat látott a benne lakókkal együtt, akik váltig igyekeznek maguknak azt bedumálni, hogy ők alapvetően jól eléldegélnek itt. Közben viszont tényleg mintha tapintani lehetne a feszültséget, felemelt hangsúlyok, véletlenül vagy szántszándékkal kicsúszó bántó megjegyzések jelzik, hogy a látszatnyugalom alatt izzik a parázs. Fellángolhat, robbanásveszéllyel fenyeget, ami be is következik. Nem úgy, hogy tömeghalál lesz a vége, a többség itt életre ítéltetett, de az sem biztos, hogy az jobb az elmúlásnál.
Mindhárom lány elvágyódik innen. Ennek érdekében pasit akarnak maguknak fogni mindenáron, mert a házasságban látják a menekülés lehetőségét. Pámer Csilla, Magyar Zsófia és Kalmár Zsuzsa Böskeként, Lujzaként és Nelliként sóvár, irigy tekintettel kinézik egymás szájából a „falatot”. Ha a másiknak reményteljes, hogy esetleg közelebb kerülhet egy férfihoz, rosszallóan bámulják, miért neki jut ki a jóból. Pikírt megjegyzéseket tesznek. Akár ők is bepróbálkoznak ugyanannál a pasinál. Kelletik magukat. Egyértelművé igyekeznek tenni, hogy ők jobban megérdemelnének egy valamirevaló férjjelöltet, mint a testvérük. Szeretet és utálkozás csap össze. Haragszomrád játékok meneteit látjuk, majd kibékülési kísérleteket, hogy aztán újra és újra összerúgják a port. De azért szeretik is egymást, hiszen olyan nagyon nincs is mást szeretniük, össze vannak zárva vidéken, városba vágynának, nagyobb, „tágasabb” életet élni, ki akarnának törni a megsavanyodottságukból, amit maguk előtt is palástolni igyekeznek.
Az általam először látott verzióban Kerekes Éva volt az Anya. Groteszkebb volt, parancsolóbb a férje számára, mint most Jankovics Andrea. Ő megtörtebb, beletörődőbb, még jobban fáj neki az élet. A szülők nemigen tudnak segíteni lányaiknak. Mintha ők sem nőttek volna föl, számos gyermeteg tulajdonságuk van. Az Apa, Szalay, a nyugalmazott kataszteri mérnök rendszeresen felfortyan, meglehetősen sértődős, miközben a felesége parancsolgat neki. Családon belüli kompetencia viták zajlanak, nagyon össze tudják rúgni a port.
Boldogságra nehezen, alig, vagy egyáltalán nem képes emberek tobzódnak a produkcióban. Elmennek a maguk lehetőségei mellett, amik viszont egyre szűkülnek. Barta az I. világháború előtti válság fojtogató légkörét írta meg, amikor már valóban nehéz boldogságra lelni, mert az emberek körül szorul a hurok, s joggal gondolhatják, hogy a kör bezárul, nincs menekülési irány. Így aztán főnek a saját levükben, elvesztik a cselekvési- és ítélőképességüket, tehetetlenül vergődnek, mintha pók hálójában lennének. Mindhárom udvarlót más játssza már. Az egyikük, a Nyári Ákos által megformált önjelölt költő, városba, sikerre vágyik, később csak egy levelet küld, hogy soha nem tér vissza. Lesz persze kiadós kiborulás. A másik a Budinčević Krisztián adta hadnagy, őt viszont elvezénylik. Ismét lesz hatalmas patália. Ralbovszki Csaba hiszteroid, anyámasszony katonája, kisebbségi érzéssel teli, némiképp flúgos adótiszt, aki két lánynál meglehetős erőszakossággal bepróbálkozik. Elég otrombán el is hajtják, de Nelli, akiről mindenki azt gondolná, hogy végképp pártában marad, kap a lehetőségen. Ebben az esetben inkább ő az erőszakos. Belecsimpaszkodik, és ettől kezdve már csimpaszkodnak egymásba, mert az is jobb, mint az egyedüllét.
Hol van ez már a szerelemtől!? Azt már rég feladták. A darab szereplői nem csak boldogtalanok, hanem önfeladók is. A meglépett költőfiú fűszeres apja Csernik Árpád, aki még iparkodik üzletelni a családdal, alaposan megemelt árakon. Kovács Nemes Andor temetkezési vállalkozóként is jócskán megnyomja a ceruzáját, amikor a családnak végül rá lesz szüksége.
A színpad baloldalának előterében ott egy lengőhinta, ami, ha úgy tetszik, az elvágyódást is megtestesíti. Befejezésül Szalayné ül bele. Alaposan meghajtja, kilengeti le-föl rendesen. Nem olyan önfeledt hintázás ez, mint Törőcsik Marié a Körhinta című filmben. Vannak benne boldogságelemek, hogy tán mégis ki lehet szabadulni az immár csonkán maradt család szorításából. De ideges rángás is van, hogy hiába a jókora erőfeszítés, hiába szárnyal már a hinta, innen nincs menekvés. Ez az Ady által megírt gazos lápvidék, ami lehúz, és elemészt. Sajnos túlzottan sokaknak van ebben részük manapság is.
