Hullik az alma. Olykor, ha erősebb szél cibálja az ágakat, több potyog a földre, máskor úgy kell keresgélni a csalán- és bodzabokrok tövében, netán elgurulva egészen az akácokig. Miközben hajlongok, társaim is akadnak: a két birka és a kecske gyorsan észlelte, hogy kosarakkal ballagok a hátsó kertbe, és így ki-ki vérmérséklete szerint – előbbiek komótosabban, utóbbi, női mivolta ellenére, határozott bakugrásokkal – nyargal utánam. Megosztozunk testvériesen: próbálom az épnek tűnő, legfeljebb egy-egy kukacjárattal gazdagított szemeket megkaparintani, s hagyom, hogy közben ők egyék fel az apróbbakat, ütődöttebbeket, vagy épp azokat, amelyek félig éretten hullottak alá. Hamarosan feltűnik a három liba, ők is részt vesznek ebben a csapatjátékban. Leginkább a barnán szétmálló, szaftos falatokat keresik, azt csattogtatják élvezettel a két csőrük között. Korábbi berzenkedéseim velük szemben, már múlófélben, lassan szót értek a nemrég még félelmetesnek tűnő jószágokkal.
Szedegetem az almát, és gondolatban fel is dolgozom az összeset. A szépeket megesszük; minden nap egy alma, az orvost távol tartja, szól a mondás, mi hiszünk benne, hogyne hinnénk, hisz nemcsak a mi népünk, de az egész világ hangoztatja, több nyelven is. Az ütődöttebbeket feldaraboljuk, lassú présbe helyezzük, hogy aztán szűrt és szűretlen almalével vészeljük majd át a nyirkos, ködös novemberi napokat, de addig is megigyunk belőlük, amennyit csak lehet, jól feltöltve a vitaminraktárakat még az ősz végéig. A csutkák és a csontszárazan kijövő rostok sem vesznek kárba, azokból szörp lesz, mehetnek majd a kamrába, hogy karácsonykor is visszaidézzék a napsütötte heteket. A szitán fennakadt rostos habból fahéjjal, gyömbérrel sűrű szószt főzünk, jó lesz majd a reggeli müzli tetejére, megédesíteni kuglófot, diós tésztát, de pikáns sajtok mellé sem megvetendő.
Így lamentálunk magunkban, mikor az elektromos kerítésen túl meglátunk néhány igen szép, vigyori, kicsattanóan piros, ép példányt. Lábunk a magunk ítélete szerint elég hosszú, de ahhoz biztosan nem, hogy kecsesen átollózzunk a magasfeszültséggel teli drótokon. Ki kell kapcsolni az áramot, hogy hozzájussunk az elgurult példányokhoz. Mivel a kapcsolószekrény műanyag kulcsa nemrégiben leesett, és mire megtaláltuk volna, addigra a kecske ronggyá rágta, így csípőfogóval kell megfelelő irányba billenteni a zárat. Néhány tyúk bámulja, miként ügyeskedünk vele, talán azt gondolják, onnan is nekik jut majd valami különleges falat, de aztán az üres belső láttán csalódottan totyognak odébb.
A szép piros almák szintén kosárba kerülnek, meglepetésként néhány csiperkegomba is rejtőzik mellettük a fűben, épp elég egy pörkölthöz, leveshez, rántottához.
A betakarítás, a kaland és a rátalálás örömével, elégedettségével baktatunk aztán vissza, nyomunkban az alkalmi nyáj. Mögöttem szorosan a kecske, aztán a két juh, majd a három liba. A sort a sérült szemű zárja, de a kedvéért most mi is a kerítés mellett jövünk visszafelé, hadd érezze, nincs kirekesztve semmi jóból.