Gyakran mondják, hogy nincs eszmei kapcsolat Magyarország és az Egyesült Államok között. Dehogy nincs! Az Amerika-élményben olyan XIX. századi magyar utazók osztoztak, mint Bölöni Farkas Sándor, Xántus János, Széchényi Imre és Andrássy Géza. Legyenek bár liberálisok vagy agrárius konzervatívok, egyetértettek abban, hogy a kor szelleme a demokrácia, és feltételezték, hogy minden ország fejlődése elkerülhetetlenül ebbe az irányba vezet. Az Egyesült Államokra úgy tekintettek, mint olyan országra, amely elsőként érte el a demokrácia szilárd fokát, ezért meg kell ismerni a pozitívumait, és okulni kell a hibáiból. Kicsit hasonlóak voltak a mi magyar utazóink azokhoz az 1990-es évekbeli, a távolabbi és közelebbi keletről jött turistákhoz, akik megcsodálták Európát, és közben igyekeztek ellesni, hogyan működnek a liberális demokrácia intézményei.
A kontinensnyi ország, amely gyarmatok laza szövetségéből vált a század végére ipari és katonai hatalommá, lenyűgözte a korabeli magyarokat. Csodálták a találmányokat, a mezőgazdaság magas szintű gépesítettségét, a fejlett közlekedési hálózatot, a helyi önkormányzatok erejét, az iskolarendszert, vagyis mindazt, aminek a hiányát a korabeli Magyarországon érzékeltek. Ugyanakkor taszította a jórészt nemesi származású utazókat a nyerészkedés, a féktelen üzleti szellem, a nagypolgárság hivalkodása és oligarchiává válása, amely kiüresíti a demokratikus intézményeket. Továbbá meglátták a demokrácia olyan árnyoldalát, mint a legalantasabb ösztönökre való rájátszás, amely a lincselésekben, a bevándorlók különböző csoportjai elleni kampányokban jelentkezett.
Az amerikai-magyar eszmei kapcsolatok sorába tartozik az a hatás, amelyet az 1839. szeptember 2-án született amerikai közgazdász, Henry George gyakorolt magyar reformerek nemzedékeire, Jászi Oszkártól a szociáldemokrata Braun Róberten át Kemény Istvánig.
Jászit haláláig foglalkoztatta a „liberális szocializmus" kidolgozása, és ebbe a salátástálba elég önkényesen válogatta a hozzávalókat: a polgári radikalizmus vezéralakja egy Braun Róberthez intézett, 1919. augusztus 30-i levelében kifejtette, hogy „egész kétségtelen előttem, hogy a fiziokraták, Smith-Carey-Dühring-George-Oppenheimer irányban van minden komoly gazdasági és politikai tudomány és gyakorlat útja.” A befejezetlenül maradt Anti-Marx című kéziratban, amely 1989-ben A kommunizmus kilátástalansága és a szocializmus reformációja címen jelent meg, arra vállalkozott, hogy kidolgozza a „liberális szocializmust”, amelyet alternatívának tekintett a kommunizmussal szemben. Az ebben nevesített gazdasági és politikai gondolkodók közül Henry George a legérdekesebb.
Henry George, hasonlóan a legtöbb populistához, sok foglalkozást kipróbált: volt aranyásó, mint Jack London, újságíró, közgazdász, és végül botcsinálta politikus. Sok kortársához hasonlóan kipróbálta az életet a Vadnyugaton, és ebben a környezetben megerősödött az amerikai kisemberek iránti szeretete. Republikánusként indult, de kiábrándult egykori pártjából, amelyet azzal vádolt, hogy szögre akasztotta a lincolni programot, a kisemberek védelmét, és már csak a hatalom megtartása érdekli. George csatlakozott a Demokrata Párthoz, noha e pártnak déli „borzalmas tagsága” taszította. A nyugati demokratákban bízott, akik olyan reformokat követeltek, mint a vasutak szabályozása, a női választójog, a szövetkezetek alapításának joga és a farmerek védelme. George innen is továbblépett, felismerve az új erőt, a munkásosztályt. Csakhogy az amerikai munkásmozgalom ekkor még szervezetileg gyenge volt, tucatnyi pártból és szektából állt, mindegyik a maga külön bejáratú, kiforratlan szocialista és anarchista arculatával, ráadásul a nemzetiségi ellentétek megosztották a munkásságot. Ezt George, amikor polgármester-választáson indult, saját bőrén is megtapasztalta.
Nagy feltűnést keltett 1879-ben Fejlődés és nyomor című könyvével, amely afféle Bibliája lett amerikai populistáknak, angol fabiánusoknak, magyar polgári radikálisoknak egyaránt. Könyvében George nem a szabad versenyt támadta, hanem a monopóliumokat. Az általa javasolt földnyereség-adó nem volt új gondolat (már Smith és David Ricardo is támogatta), de kétségkívül ő népszerűsítette, és az angolszász világban hihetetlen sikere lett. George javaslatot tett a földből származó nyereség megadóztatására, visszanyúlva a régi elvhez, miszerint a föld közös jószág. Ehhez tegyük hozzá: olyan országban fejtette ki nézeteit, amelyben a föld (akkor még) bőven rendelkezésre állt, és nagy volt a munkaerő-kereslet; ellentétben a korabeli Magyarországgal, ahol földszűkösség volt. George azt vetette fel, hogy el kell törölni a fennálló adókat, ezzel felszabadítva a munkát és az értéket teremtő tőkét, és csak egy adót kell meghagyni: a földnyereség-adót.
Az amerikai közgazdász abból indult ki, hogy a földnyereség megadóztatásával szét lehet törni a nagybirtok uralmát, és lehetséges a földmonopólium kialakulásának megakadályozása. I
Itt érünk el ahhoz, miért érdeklődtek George iránt olyanok, mint Jászi. Hiszen a polgári radikálisok úgy fogták fel a korabeli magyar politikai rendszert, mint amelyben a nagybirtok uralkodik. Ugyanakkor George szerint a földmonopólium megakadályozása nem vezetne az állam túlhatalmához. Az egyéni kezdeményezés előtt szabad lenne az út.
George tanai ma olyanok nézeteiben köszönnek vissza, mint a Nobel-díjas Joseph Stiglitz: utóbbi is a vagyonos rétegek luxusfogyasztását, így a nagymértékű ingatlan- és földkisajátításokat tekinti fő problémának egy igazságosabb társadalom szempontjából. Manapság a környezetvédő mozgalmak adnak új szempontot a földnyereség megadóztatásának gondolatához: a luxus célú ingatlanszerzés és -használat nemcsak igazságtalan, hanem pazarló is, és hozzájárul a földi erőforrások elherdálásához.
Nem csoda, hogy az Economist című rangos brit lap 2015-ben úgy írt George-ról, mint „talán a történelem egyetlen adóteoretikusáról, akinek az elmélete majdnem kultusz-jellegű áhítat tárgyává vált.” Egy gazdasági gondolkodó versenyezhetett csak vele: Marx, aki azonban soha nem mutatott affinitást az olyan finom rendszerek iránt, mint az adórendszer, ezért mindazok számára, akik kevésnek találták a marxi kapitalizmus-analízist, George nézetei revelatív erővel hatottak. (Válaszként a marxisták az utópisztikus kispolgári gondolkodók közé sorolták George-ot.) Érthető, hogy George gazdaságtana mind Jászi, mind 1945 értelmiségi bázisú anarchista körei számára a kibontakozás útjának ígérkezett. Ám míg a georgizmus Magyarországon periférikus eszme maradt, Angliában sikeresen vette fel a küzdelmet a marxi elmélettel szemben.
George tehát megpróbálkozott a politikával, de csekély sikerrel. Ahogy már utaltunk rá, elindult az 1886-os New York-i polgármester-választáson egy munkáspárt képviseletében, de alulmaradt. New York hagyományosan a Demokrata Párt fellegvára volt. A választás rávilágít az amerikai demokrácia gyermekbetegségére, a nemzetiségi ellentétekre: a városban ekkor számszerű többséget alkotó ír munkások, bár szociális alapon vonzódtak George-hoz, hagyományosan a demokratákra szavaztak, másrészt George írbarátsága ellene fordította a protestáns választókat.
George 1881-ben könyvet írt az Ír földkérdés címmel. Írországban a nagybirtok fölénye még a korabeli Magyarországhoz képest is nyomasztó volt, és a birtokviszonyok összefonódtak a felekezeti ellentétekkel (a nagybirtokosok protestánsok voltak, a mezőgazdasági munkásaik többségében katolikusok). Az ír éhínség elől az Egyesült Államokba menekült bevándorlók fiai azonban ekkor többségükben a Demokrata Párt körül tömörültek. Ez jó példája annak, hogy a politikában nem lehet alábecsülni az érzelmeket és a hagyományos kötődéseket.
George kiállt az 1891-ben feltűnő Néppárt (Populista Párt) mellett is, amely kihívást intézett mindkét nagy párttal szemben. 1897-ben hunyt el, de szelleme, mint az iránta megnyilvánuló érdeklődés mutatja, ma is inspiráló.
A szerző történész, politológus.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.