Immár egy hete a fél ország azt találgatja, hogy kinek és mit akart mondani a felcsúti zebrapecér Kötcsén. Ki is alakult egy félreértés, hogy a tételmondat a „semmi nem lesz elfelejtve, minden fel lesz jegyezve, minden el lesz rendezve” szentencia volt, pedig nem. Amit a mester ténylegesen a követői lelkére akart kötni, az pár sorral előrébb volt a szövegben: „mindent alá kell rendelni a közös győzelemnek, mostantól mindenki tegyen meg mindent, amit tud”. Mi is belátjuk, hogy kevésbé frappáns, talán a mozgósító ereje is kisebb, de higgyék el, ebben volt a lényeg – lentebb visszatérünk majd rá, hogy miért.
Mi magunk sokkal inkább azon töprengtünk a szónoklat óta, hogy honnan ismerős ez a jellegzetes karakter: napbarnított (vagy barnítókrémezett), őszre szőkült, zömök, pocakos, indulatos és szókimondó; a pálya széléről is megmondja a frankót, és úgy áll rajta a zakó meg a nyakban kigombolt, láthatóan még így is szűk ing, mintha melegítőt viselne. Egy hétbe telt, mire rájöttünk, de megvan a megfejtés: ez bizony Kálmán – nem Rákay (az ő díszzsebkendős-ficsúros vigécfiguráját az amerikai képregényrajzolók formálták meg évtizedekkel ezelőtt), hanem Mészöly, a Szőke Szikla. Ugyanazok a kontúrok, ugyanaz a korpulencia, ugyanaz a hanghordozás – a teljhatalmú miniszterelnök uralkodásának tizenhatodik évében egy focistaként kiemelkedően sikeres, kapitányként viszont többször elbukott sporit mímelve igyekszik újrabrendelni magát.
A Vasashoz mindhalálig hű Mészöly a magyar labdarúgás igazi legendája, a világért sem szeretnénk méltatlan összehasonlításokba keverni. A párhuzam azonban nem csak hasban és vállban látványos: vele kijutottunk a vb-re (ezzel mondjuk Orbán még adós, de kezdetben a körülmények szerencsés összejátszása folytán neki is voltak nemzetközileg jegyzett eredményei), volt bundagyanú, egy kis arab kapcsolat, leheletnyi rasszizmus, és persze féktelen fociimádat - ikertornyok ők, még ha más-más őrhelyre állította is őket a sors.
Mészöly Kálmán legnagyobb tragédiája ugyanaz volt, ami most Orbán Viktoré: hogy abból az alapanyagból kell dolgoznia, ami épp a rendelkezésére állt. Kiket láthatott most a kormányfő, amikor végigtekintett a döntő csatára készülő seregein? Pintér Sándort, akinél tényleg nehéz eldönteni, hogy a hozzá tartozó területek közül a közbiztonságban, az oktatásban vagy az egészségügyben marad-e utána kilátástalanabb romhalmaz. Nagy Mártont, minden idők legsikertelenebb gazdasági miniszterét, aki soha nem tudott eltalálni egyetlen fontos gazdaságfejlődési mutatószámot sem (igazi lottó-orákulum: a nyertes számsort nem mondja meg előre, de üzembiztosan kiválasztja azokat a számokat, amelyeket nem fognak kihúzni). Szijjártó Pétert, akire a kínaiak rásóztak egy csomó lélegeztetőgépnek hazudott porszívót harmincmillió forint helyett háromszáz milliárdért, az oroszok meg a mindenki másnak a mindenkori világpiaci áron adott gázukat a tőzsdei árnál öt százalékkal drágábban. Semjén Zsoltot és Rétvári Bencét, a két feketeöves keresztényüldözőt, akiknek a KSH hivatalos adatai szerint milliókat sikerült eltántorítaniuk a katolikus és a református egyházak követésétől. Lázár Jánost, az összes elődjére szégyent hozó közlekedési minisztert, aki a nevére vette a 15 év semmittevést, és akinek a MÁV retyófelújítási programjába is beletört a bicskája. Rogánt és Gulyást, akiket már csak azért tartanak, hogy néha hazudjanak egy jókorát, de egyiket sem engedik a kampány közelébe, jó okkal. A Brezsnyev-módra szunyókáló, tapsolni azért föl-fölriadó Schmitt Pált és Áder Jánost. Orbán Balázst, aki szerint válságos helyzetekben a kapituláció a magyar nemzetkarakterhez leginkább illeszkedő megoldás, és Schmidt Máriát, az alkimista történészt, aki kitartóan, de a tényeknek makacsul ellenállva próbálja előállítani a magyar történelem oroszbarát narratíváját.
Orbán (mármint a Viktor) nem azt mondta nekik, hogy „kimentek a gyepre, és lefocizzátok őket a pályáról” – ő is tisztában van vele, hogy erre nincs esély. Aki jól fülelt, tisztán hallhatta: nem ígért – voltaképpen – semmit. Nem beszélt tisztább kórházakról, értelmesebb tudást adó iskolákról, sebesebb és pontosabb vonatokról, igazságosabb adórendszerről, de még csak szabad szemmel látható gazdasági növekedésről, magasabb fizetésről, tisztességes nyugdíjról sem. Még a legelkötelezettebb rajongóinak is be kellett érniük annyival, hogy ha újra nyer, akkor ismét lesz V4, megizmosodnak a patrióták, és (ki tudja, hányadszor) beveszik Brüsszelt – van-e magyar ember, aki a szíve mélyén nem ezekre vágyik a jólét helyett?
Mint minden legalább közepesen jó edző, ő is van annyira realista, hogy pontosan tudja, mire képes a csapata. Amit biztatásként előadott – ismételten: „mostantól mindenki tegyen meg mindent, amit tud”, az ugyanaz, amit Kálmán bá’ a maga sokkal keresetlenebb stílusában, de örök érvénnyel úgy fogalmazott meg: "Legalább harcoljatok, a k...va anyátokat, ha már focizni nem tudtok!" Ez az igazi kötcsei útravaló - lesz szíves mindenki ennek szellemében készülni a választásra.