Már jócskán rövidülnek a nappalok, és egyre hosszabb lesz a fény nélkül töltött idő, de azért akad még munka bőven a kertben. Tanultunk ebben az évben is valamit: Magdolna előtt ki kellett volna szedni a fokhagymát az ágyásokból, akkor bizonyára lenne néhány fej saját kis termésünk. Ám mi nagyvonalúan párhuzamot vontunk hagyma és hagyma között, vártuk, amíg teljesen elszáradnak a penge-zöld szárak, így lett az enyészeté reggeli pirítósunk kedvenc kiegészítője. Öröm az ürömben, hogy pár házzal arrébb lakó kedves szomszédunk minden évben fon néhány fokhagymafüzért, amiből két koszorú még jutott nekünk is. Átvészeljük vele a telet, még ha ördögűzésre kevésbé is alkalmas.
Lám, sárgadinnyénk is van, édes, lédús. A magját ölelő belső puha bölcsőt élvezettel csámcsogják a kacsák, a libák, mi pedig kedvtelve körítjük hajszálvékony sonkával csónak formájúra szeletelt zamatos húsát. A görögdinnye is beérett, beterítette szinte az egész ágyást, egy kicsi, egy közepes és egy nagyobb labda lett. A kacsokat sasoltuk, vajon elszáradt-e már a gömböt tartó szár előtti kettő másik: ismeretterjesztő műsorokból tudjuk, ez a jel, amikor leszedhetjük a magunk gyümölcseit. Persze nem vártuk meg, hogy Lőrinc belepisiljen, vagy egyéb galádságot műveljen vele, például rekvirálja az egész termést, gondolván, hogy ami a miénk, ugyanúgy része a közösnek, joggal lehet hát az övé. Óvatosak voltunk, de még így is akadtak pudvásabb szakaszok a mézédes falatok között. Álmélkodva fedeztük fel, hogy a héjhoz közeli egy-két centiméter a leginkább élvezetes, édes is, roppan is. A kevésbé pozsgás részeket meghagytuk ebből is a csőrös jószágoknak: múltkor ajándékba kaptunk egy kissé megfonnyadt, méretes félgömböt, azt olyan gyönyörűen kipucolták belülről, hogy egyetlen halvány rózsaszín kis rost sem virított sehol.
Vetünk is, mert vannak reményeink. Elhisszük a salátamagnak, hogy négy hét múlva már fodros levelekkel kelleti magát, s a kapornak is adunk egy másik esélyt, hiszen amit idén tavasszal szórtunk a földbe, azt vagy a hangyák vitték be szorgalmasan a maguk járataiba, vagy az énekesmadarak kapirgálták ki a rögök közül. A tenyérnyi vörös, fehér és lila hagymák helyére babot dugdosunk, október végén tán még lesz belőle főzelék, vagy amit még jobban szeretünk, palóc gulyás, netán rakott zöldbab, jó sok házi tejföllel. S hiába az idei gazdag termés, titkon korholjuk magunkat, amiért nem voltunk még tudatosabbak, még precízebbek. Hagytunk parlagon heverni egész ágyásokat, ahelyett hogy kiszedve az elszáradt cukkini leveleket, borsót szórtunk volna a helyükre: ha édes bogyókat termő hüvelyeket nem is, legalább néhány zsenge hajtás biztosan nyertünk volna. De azért lelkesen keresgélünk a mezőgazdasági boltban a színes zacskók között szebbnél szebb magok után, hogy aztán a szakértő asszonyság három kis csomagra szűkítse túlzó vágyainkat. Ezek fogják csak átvészelni a telet, s ha kellő bennük a kitartás, tavasszal majd ők bújnak ki legelőbb, jelezve: új termés ígérkezik.