Ez már tavaly is a terveim között szerepelt, amikor először érkeztem Dél-Afrikába. Végül azonban – főként a féltő családtagjaim unszolására – akkor ezt a programot kihagytam. Idén nem egyedül érkeztem az országba. Részben emiatt, részben pedig azért, mert azóta már Sao Paulo favelláit is megjártam, hallani sem akartam arról, hogy anélkül távozzak ismét erről a kontinensről, hogy legalább néhány napot eltöltenék a világ egyik legszebb nagyvárosában, ahol természeti csodák találkoznak a keveredő európai és afrikai kultúrával.
Egy alig kétórás repülőutat követően landolt a Johannesburgból érkező járat, amivel utaztam, a főként helyiekkel teli fapadoson határozottan én ugrottam fel a legizgatottabban, hogy a csomagjaim összeszedését követően nekivágjak az afrikai utam második felének. Egy nagyon modern, tényleg csodálatos fekvésű metropolisz felfedezésének, ami egyébként a Telegraph Travel Awardson megkapta az év legjobb városa díjat.
Kétarcú Afrika
Egyre több olyan videó terjed a TikTokon, ahol fiatal afrikai fiúk vagy lányok kifigurázzák azokat a régi dokumentumfilmeket, amelyek Afrikát szegény, lepusztult, nomád népekkel teli helyként mutatják be. És amelyekben csak azt hangsúlyozzák, hogy milyen súlyos a vízhiány, a szegénység és az éhezés. Vagy jobb esetben a még most is létező, például a nyelvükkel folyamatosan csettintve beszélő, egyszerű körülmények között élő törzseket mutatják be. Holott – bár természetesen létezik Afrikának ez az oldala is – van ennek az óriási kontinensnek egy nagyon civilizált, nagyon modern arca is tele szebbnél-szebb épületekkel, tengerpartokkal, és sok esetben nagyon gazdag emberekkel. Az egyik, sőt, talán mind közül a legismertebb ilyen hely Fokváros, amit európai ember először talán csak a 15. század végén látott Bartolomeo Diaz személyében. A portugál hajós és felfedező Afrikát megkerülve hajózott Ázsiába.
Az évszázadok során a város, és maga Dél-Afrika volt holland és brit kézen. Itt kötöttek ki a Madagaszkárról, Délkelet-Ázsiából és más afrikai országokból idehurcolt rabszolgákat szállító hajók. De a közelben található Robben-szigeten raboskodott 18 éven keresztül az apartheid rendszer megszűnését kivívó Nelson Mandela, a Dél-afrikai Köztársaság első fekete elnöke is.
Történelemből tehát nincs hiány azok számára, akiket ez érdekel, ahogy természeti csodákból sem. A legismertebb feltehetően a város közepén elterülő Tábla-hegy, ami Fokvárost a világ egyik legszebb fekvésű településévé teszi. De a közelben található a Jóreménység-foka, (amit tévesen tartanak az afrikai kontinens legdélebbi csücskének), a Chapman’s Peak, tucatnyi szőlőültetvény, a partokat pedig az Atlanti-óceán mossa, ami Afrika ezen részén télen és nyáron egyaránt olyan hideg, hogy fürdésre aligha alkalmas. Ellenben az itt élő pingvinek számára tökéletes, ahogyan fókák, bálnák és cápák is jól érzik benne magukat. Ez egy magamfajta állatbolond számára az egyik legvonzóbb volt abban, hogy idelátogassak.
Ez is veszélyeztetett faj
Bár idén arra (még) nem vállalkoztam, hogy ketrecbe zárva leengedjenek a cápák közé a jeges óceánba, és végül sajnos bálnát sem láttam, de egy pingvinkolóniához sikerült ellátogatnom és megcsodálnom őket, ehhez pedig nem kellett az Antarktiszra mennem.
Körülbelül 40 kilométerre Fokvárostól, Simon’s Town közelében a Boulders Beach nevű partszakaszon a helyi turisztikai lapok szerint az 1980-as évek elején tűnt fel majd telepedett meg egy afrikai pingvinpár. Ezek aztán kolóniát alapítottak, a számuk pedig néhány évtized alatt több százra nőtt. Jelenleg körülbelül 2000 egyed él ezen a partszakaszon. Nem ez az egyetlen pingvinkolónia ugyanakkor Afrikában, aminek ezen részét kutatók szerint évezredekkel ezelőtt a Déli-sarkhoz hasonlóan jég borította.
A Dél-afrikai Köztársaság más partvidékein és Namíbia partjainál is megtelepedtek ezek a jellemzően mindössze 60-70 centiméter magas, és két-három kilós frakkos madarak, amiket szamárpingvineknek is neveznek a jellegzetes, szamárbőgésre hasonlító hangjuk miatt. És bár bizalomkeltő, de az igazság az, hogy a számuk folyamatosan csökken. A veszélyeztetett fajokat nyilvántartó vörös lista szerint a szamárpingvinek mára a veszélyeztetett kategóriába tartoznak; a számuk körülbelül 20 ezerre tehető. Ennek oka (ahogy tulajdonképpen minden más veszélyeztetett állatfaj esetében is) a klímaváltozás, az élőhely csökkenése, a környezetszennyezés és az emberi tevékenységek, például a túlhalászat. Valójában pedig Boulders Beach partjainál is azért jelenhettek meg először, mert az a hely, ahonnan ide telepedtek, már nem volt biztonságos, vagy nem volt elég élelem számukra.
Hogy ez ne következzen be ismét, Boulders Beach ma már a Table Mountain National Park része. A halászatot ezen a partszakaszon szigorúan szabályozzák, hogy ne fogják ki a madarak elől a szardíniát, szardellát és tintahalakat. A pingvinekhez pedig csak és kizárólag egy néhány ezer forintos belépődíj ellenében, fémkapukon keresztül lehet bemenni. Innen két fapallós út vezet a kristálytiszta, de minden évszakban jéghideg óceánban fürdőző, vagy a parton totyogó, esetleg fészkelő pingvinek közé. Hozzájuk érni természetesen nem lehet, még akkor sem, ha egy-két példány feltéved erre a fapallós útra, mert állítólag csípnek. A turistáknak etetni sem szabad őket, velük együtt fürdőzni pedig pláne nem. De azt csendben lehet akár órákig is lehet figyelni, ahogyan élik az életüket, pancsolnak, halásznak, tojásokat költenek, vagy a szürkésbarna, bolyhos kis fiókáikat nevelik. Az ajándékboltban egy-egy példányt akár örökbe is lehet fogadni – igaz, hazavinni nem lehet őket, de támogatni igen, hogy remélhetőleg évtizedekkel később az unokáink is lássanak majd itt pingvineket, ha elég szerencsések.
