Kapaszkodunk fel a Csiga-dombra, körülöttünk kabócák zenélnek. Inkább tengerparti nyaralások idején élvezhettünk ilyen erős, már-már zenekari darabnak tetsző előadást, most meg itt vagyunk két szilágysági település között, ahol korábban legfeljebb a tücskök muzsikája szólt. Melegszik az éghajlat errefelé is, a kabócák jobban elszaporodtak.
Elhagytuk már a Kós Károly-féle Varjúvárat, s a szintén általa megálmodott Szentimrei-villát, amely eredetileg nyaralóként szolgált, ma azonban túrázóknak, festőknek, más művészeknek ad otthont, akik elbújhatnak a forgalom, az emberek, s mivel a térerő is akadozik errefelé, a digitális világ elől. Eredetileg nem indultunk volna tovább, de a kalandvágy hajtott, s a térkép, ami szerint úgy három-négy kilométerre előttünk ott egy bájos nevű falucska, Kalotanádas. Tapasztalatból tudjuk, az ilyen kis települések mindig rejtenek valamilyen kincset: talán házi sajtot árulnak az egyik udvarban, talán kis kocsmát működtet a polgármester, ahol megpihenhet a vándor, netán festett fakazettás templomra vagy pléh-szobrokra bukkanhatunk errefelé.
Pláne, ha nem térünk el a kijelölt úttól, amit valamiért mégis mindig megteszünk, így kacskaringózva fel előbb a több mint hatszáz méter magas dombtetőre. Annak legmagasabb pontjáról betájoljuk a legrövidebb ösvényt a faluig, amiről persze hamarosan kiderül, kukoricaföldeken, árkokon és bokrokon át vezet, itt-ott nyakig ér a gaz. Elszántan ciripelnek továbbra is a kabócák, mintha a delelő nap még jobban kihajtaná belőlük a dallamokat, miközben belőlünk épp ellenkezőleg, az erőt és a kitartást űzi ki lassan. Már csak a kocsma hűs terasza lebeg a szemünk előtt, ahol hideg fröccsöt, sört, vagy szódát kérünk.
Miközben erről álmodozunk, rádöbbenünk: pénz sincs nálunk, eredetileg csak rövid útra indultunk. Kételkedünk, hogy a völgy mélyén, ahova majd leérünk, egy 160 lelkes kis faluban elfogadnak-e vajon bankkártyát, amit ráadásul csak a telefonunkból tudnánk kivarázsolni, a maga fizikai valójában nincs is nálunk. Egyikünk megszólal, a zsebében akad pár euró, s igaz, hogy itt lejben számolják a deciket, de talán rábírjuk a kocsmárost, hogy számítsa át ezt nekünk.
Elvánszorgunk végül a központig, a poros úton quad előz. A bolttal összeépült kocsma persze zárva, nem is nyit ki, csak délután, amikorra nekünk már rég máshol kell lennünk. Csüggedésünket fokozza, hogy ivóvizes flaskáink közben kiürültek, kutat nem látunk, de ha látnánk, vélhetően abból sem jönne víz. Végül egy roskatag ház udvarán álldogáló nőhöz fordulunk, s mivel mi románul nem tudunk, ő meg magyarul nem ért, ezért ösztönösen angolul kérünk segítséget. Folyékony angolsággal válaszol vissza, az intonáció, a ragozás is a helyén. Ha tovább maradhatnánk, tán kiderülne róla, tolmács vagy nyelvtanár, aki ugyanúgy a nyüzsgés elől menekült ide pár napra, miként mi. Ám beszélgetni nincs idő, így az ő történetével szegényebben, de vízzel gazdagabban indulunk vissza a kabócás ösvényeken, hazafelé.