Diktatúrában vagy diktatúrára hajlamos autokráciában (márpedig minden autokratikus rezsim ilyen) az erőszakot négy esetben fokozza a vezér. 1. Ha hagyják. 2. Ha fellép egy olyan ellenzéki erő, amelytől tarthat. 3. Bár a diktatúrák a külső „ellenségeket” általában saját maguk találják ki, de előfordulhat, hogy komolyan vehető külső veszély fenyegeti őket. Ilyenkor is az első reakció a belső elnyomás további keményítése. Utolsó eset: 4. Csak.
Belarusz ebben a felsorolásban (is) az utolsó. Semmiféle látható oka nincs, hogy miért is kellene fokozni a terrort – már így is több mint hatezer politikai fogoly van a magyarországnyi népességű országban, kevesebb mint öt év alatt legalább heten hagyták el koporsóban a börtönöket (közülük öt volt személyes ismerősöm). De úgy látszik, ez sem elég, hiszen a békés polgárok, bár félnek rendesen, ezért kussolnak is, nem szenvednek eleget. Egyetlen példát mutatok csak, hogyan lehet könnyen ütni. Olyat, amit személyesen tapasztaltam.
Tizennyolc óráig tartott nemrég, amíg be tudtam jutni Lengyelországból Belaruszba Bresztnél, hiszen nincs más olyan közúti határátkelő ezen a határon, amelyik még működne (néhány éve még hét volt). Még észak felé (Litvánia, Lettország), többszáz kilométer kerülővel lehet közlekedni, de a határokon a helyzet ugyanolyan. Vasúti, légi és vízi közlekedés pedig európai, ill. nyugati országok felé nincs.
Önmagában ez a hosszú idő nem nagyon lepett meg, egy-két nappal előttem/utánam hazajött emberek pl. 22-25 órát is töltöttek a sorban – nem öröm, de megszoktuk. Errefelé a határátlépés mindig órákig tartott, így sokszor volt módom megfigyelni a folyamatot: bár az állami szerveknek alapelve a packázás, a mindenkivel való kiszúrás, szóval az aljasság, azért bizonyos szervek képviselői, akikkel a magánembernek dolga akadt – így a határőrség és a vámosok is - a lehető legkedvesebb, törvénytisztelő és kimondottan jóindulatú, segítőkész emberek voltak. (Amíg nem derítettek fényt valamilyen büntetendő szabálysértésre.)
Mostanára ez megváltozott. Az a vámosnő, aki a mi kocsinkat vizsgálta a napokban, keretleányképzésen vehetett részt. Annyira durva volt, hogy másra, mint ilyen irányú szakmai oktatásra, gondolni sem tudok. Célja szemmel láthatóan nemcsak a csomagok kiforgatása lehetett, hanem úgyszintén az utasok megalázása. A helyszínen mások is ugyanezt tapasztalták. Az időhúzás e műveletek során már csak hab a tortán. Ha jól tudom, az „utasítás” mindkét oldalon úgy szól, hogy a határállomás áteresztőképességének 20 százalékával kell csak dolgozni.
Kíváncsian várom, hogy hol sújt le legközelebb a rosszindulatú bürokrata hozzáállás személyesen énrám. Mert őszintén meg kell mondjam, hogy 15-20 éve óriási pozitív változás kezdődött az országban, gyakorlatilag minden – magántermészetű – ügyintézés tekintetében: a tisztviselők előzékenyek, kedvesek, jóindulatúak, segítőkészek. Vegyük például az adóhivatalt. Természetesen legfőbb, talán egyetlen céljuk, hogy minél több adót és hasonló jellegű befizetést tudjanak kicsikarni, de ez elsősorban a (nagyobb) vállalkozásokra vonatkozik, nem pedig a komoly üzleti tevékenységet nem folytató magánszemélyekre, amilyen én is vagyok. Úgy esett, hogy 2024-25-ben sok különböző dolgom akadt velük, és bizony egy szavam sem lehet a bánásmódjukra, gyorsak és pontosak, jóindulatúak voltak mindannyiszor. Miközben pontosan tudom, hogy – bár udvarias formában – milyen kemények, talán inkább követelőzőek az általam ismert néhány nagyobb cégnél végzett ellenőrzések során.
Azt hiszem, itt nem várható változás: azok a magánszemélyek, akiknek dolguk akad az adóhivatallal, valószínűleg tudnak és akarnak gondolkozni, tehát esetükben a durva bánásmód valószínűleg kontraproduktív lenne, egyszerűen nem hozna többletbevételt.
Tehát máshonnan jön majd a csapás, de jön.
Amikor Belaruszról írok, még akkor is, ha csak a kultúrájáról ejtek szót, vagy ha nem is Belarusz a témám, a legfontosabb mondanivalóm mindig az, hogy a szabadságért kivétel nélkül mindenkinek meg kell küzdenie. Egy zsarnoki rendszer meginoghat ugyan, de magától nem bukik meg. És ahhoz, hogy megbukjon, nem elég tüntikézni ellene. Aki csak teheti, tüntessen, vonuljon fel, szervezkedjen, agitáljon, mutasson példát a rendszer elleni aktivitásban, mert egyébként az csak egyre erőszakosabbá válik, áldozatainak száma csak növekedni fog, egyre gyorsuló ütemben. Az önkényuralom ellen csak tömegek tudnak megfelelő erőt mutatni, márpedig a diktatúra másból nem ért.
Az ilyen részvétel persze csak akkor „kötelező”, ha nem túl veszélyes. Itt, Belaruszban immár sok évre kerülhet az ember börtönbe, ha csak úgy elment például öt évvel ezelőtt egy békés tüntetés mellett, de rá lehet fogni, hogy részt vett benne, mert egy fényképen vagy videón felismerhető. Kivétel nélkül minden zsarnoki rendszer eljut erre a szintre, sőt tovább is – ha hagyjuk.
Ez a tiltakozás rendkívül kívánatos, nagyon is fontos. De ami elengedhetetlen, ami egyszerűen kötelezőnek tekintendő – a választásokon való részvétel. (Kivéve egy esetleges bojkott esetét, de olyan esetről nem tudok, hogy ezt sikerült volna eredményesen megszervezni. Még Belaruszban is fontos a részvétel, ahol pedig a választások eredményének semmi köze leadott szavazatokhoz: legalább a szavazatszámláló bizottságok legyenek képben a valós értékek tekintetében! Ahol pedig tényleg számlálják a szavazatokat, még ha utána meghamisítják is, ott – ismétlem – a részvétel egyenesen kötelező (ha másképp nem megy, akkor befogott orral). Mert minden le nem adott szavazat a rossz oldalt erősíti és a változás pártján állókat gyengíti.
Ebből pedig az is következik, hogy aki a diktatúra lebontását szeretné elérni, annak csak esélyes pártra érdemes – és ezért csak ilyenre szabad – szavaznia, mert a bejutás híján elvesző szavazatok szintén az aktuális hatalmat erősítik. Nem vonatkozik ez a tétel a világ azon szerencsés többségére, ahol nincs diktatúra – ott nincs feltétlen szükség taktikai szavazásra. Továbbá nem értelmezhető pl. Belaruszban, mert itt egyszerűen nincsenek pártok, nincsenek pártlisták, sem frakciók – következésképpen nincs az ellenzéknek semmiféle képviselete sem a „parlamentben”, sem a választási bizottságokban.
Vannak dolgok, amikben enyhítés tapasztalható a belarusz diktatúra részéről, ilyen például a mintegy 80 ország, köztük Magyarország állampolgárai számára néhány éve, 30 napos beutazás esetére egyoldalúan bevezetett vízummentesség. Jó dolog, de csak azokra érvényes, akik légi úton érkeznek Minszk nemzetközi repülőterére. Márpedig Belarusznak jóformán csak a 11 posztszovjet országgal van légi személy- illetve áruszállítási kapcsolata a 15-ből (a három balti állam a kivétel, és sajnos Ukrajna). Misi fiamnak, ha haza akar látogatni, néhány éve már nem kell hivatalos meghívólevél (én nem is csináltathatnék neki, mert külföldi vagyok), hanem jöhetett Svájcból – 2024 júliusáig – repülővel Törökországon, Egyiptomon, Grúzián, Kazahsztánon vagy Kínán keresztül. Van más útvonal is, mint például vietnámi átszállással, de bonyolultsága miatt nem használta talán senki.
Egy éve 38 európai ország számára eltörölték a minszki reptérre irányító korlátozást (az idei év végéig): a magyarok számára is vízummentes a belépés immár bármely határállomáson. Lehet Belaruszba jönni, de aki esetleg azért rándulna ki ide, hogy megnézze, mi vár egy szépen fejlődő diktatúrára, amely a belaruszosodás szörnyű útját járja, ebből semmit sem fog látni. Esetleg hallani, azt is csak akkor, ha igen jó helybéli ismeretségekkel rendelkezik. Mert a kilencvenes évek végétől dúló, majd 2020-tól kiteljesedett, mindent felülbíráló véres állami terror megtette hatását. Nemhogy ellenkezést, de még békés belarusz szót sem hallani közterületeken.
A terror nyelve az orosz, mást hallani sem akar, ha mégis, akkor igyekszik akcióba lépni.
A szerző műfordító.