Tim Mariann: Elveszettek

Mikor anyu ajtót nyitott neki, már semmi mást nem akart, csak bezuhanni az ágyába. Sokáig nem is értette anyja kérdő tekintetét, és hogy miért nem lép már hátra, hogy végre bemehessen. Csak állt a küszöbön, fáradtan, bárgyún.
– Hol az úszócuccod, te gyerek? Már megint elhagytad? – hallotta, mint aki most ébred. Kezdett gyanús lenni, hogy valami nincs rendben. – Te jó ég, az iskolatáskád sincs a hátadon…
Mintha csak most ejtette volna le a bokája mellé a táskákat, körbenézett széles körben. Mindhiába, semmi. A neonsugaras lépcsőház volt ott, meg a lift finoman záródó ajtaja. A táskák hiánya homályos súlyként nehezedett rá. Erőltette az agyát, csak azért is.
Az iskolából Kertészékkel indult el, viháncoltak, marháskodtak, ahogy szoktak. Menet közben Lecsó lukas focilabdáját rugdosták egymásnak. Aztán valaki feldobta a kérdést, kinek mi az apja. Mintha egy játék lenne. Az enyém mozdonyvezető, mondta Seres, ezt persze mindenki tudta. Az enyém miniszter, kiáltotta Battonya, erről meg mindenki tudta, hogy kamu. Az enyém színész – hadonászott Kárász –, a tévében is volt már, meg az „Ági, van” reklámban.
Gabi lemaradt. Remélte, hogy őt kihagyják ebből.
– És te, Puskás? Neked mi az apád? – csapódott be a kérdés, épp fültövön találva őt.
Pár másodpercig süketnek tette magát, aztán eljátszott a gondolattal, hogy elszalad. Végül kimondta egyszerűen: erőművész.
Azonnal felharsant a nevetés. Hangos, kíméletlen, gúnyos. De ő folytatta: olyan, mint a cirkuszi artista és az utazó kereskedő keveréke: városról városra jár, most talán épp Amerikában. Mindenhol fellép, bemutatja a tudományát. Csodálják őt, főleg a nők, meg a gyerekek. Egy csomó pénzt keres – itt elhallgatott. Térdüket csapkodva dülöngéltek a röhögéstől, csak Lecsó hallgatott. Ő látta a megsárgult fotót Gabiék vitrinében. Egy cirkuszi szórólapra emlékeztette a bajszos pojáca, ahogy az izmait billegtette atlétában.
Gabi zavartan rúgta a port. Otthon, mikor az anyja még fiatalabb volt, és esténként mogyorót pucolt a tévé előtt, mesélt róla. Azt mondta, erőművész volt, igazi különlegesség. Utazott, szinte soha nem állt meg. Földrészeket lépett át egyetlen év alatt. Rengeteget dolgozott, fejlesztette a mutatványát, és elvarázsolta a közönségét. Gabi egyszer megkérdezte, miért nem gazdag, ha annyi pénzt keres. Anyja nevetett, és azt mondta, sokba kerül az utazás.
A nyakában lógott egy kis feszület, régi, fényesre kopott. Azt mondta, az apjától kapta, mikor neki udvarolt. Ez volt az egyetlen tárgy, amit őrizgetett. Egyszer hallotta, hogy anyu azt mondja Kati néninek, hogy az apjának van egy lánya, vagyis az ő húga. De Gabi tudta, ha lenne húga, annak velük kéne laknia, hisz apával nem lehet az utakon…
A metrón már egyedül utazott. Edzés után volt, a víz még mindig ott kattogott a fülében. Letette maga mellé a két táskát, mint mindig. A sebesség elringatta, pár percre talán el is aludt. Mikor felriadt, épp az ő megállójánál voltak. Fölpattant, és szédülve szaladt leszállni. A táskák ott maradtak a barna műbőr ülésen, a süvítő kocsi távolodásában.
Otthon az anyja húzta a cipőjét, a kabátját kereste. A lakásban ott úszott a rántott hús szaga. Gabinak nem volt kedve újra elindulni, de nem volt más lehetőség.
Végállomás, talált tárgyak osztálya. A fény hideg volt, az ablak mögött egy szőke nő mosolygott, kedvesen, mintha örülne nekik. A táskák ott sorakoztak mögötte, ismerős mintákkal, kicsit roggyantan, mint akik belefáradtak a várakozásba.
Anyu már mondta is a nevét, a táskák színét, hogy melyikben van úszószemüveg, és melyik zsebben az uzsonnás doboz. A nő kedvesen bólintott, és már nyújtotta is őket.
Gabi csak nézte. A szája már nyitva volt, de nem jött ki rajta hang. A gondolat, ami megfeszítette a szívét, a torkára fagyasztotta a kérdését. Csak állt, és érezte, hogy valami nagyon fontos még hiányzik. Valami lényeges, amit elfelejtett útközben valahol…
Végül, mikor megkapták a táskákat, a fiú tekintete találkozott a nő szépséges szemeivel. Megtalálta a hangját:
– Az elveszett apákat hol kell keresni?