Ahogy otthon korán reggel hallom a kakas kukorékolását, vagy az ablakom előtti japánbirs tollászkodó verebeinek csiripelése ébreszt, úgy neszeltem fel ma reggel egy élesen vijjogó hangra. Mondhatnám, hogy rikácsolt, közel járnék a valósághoz, de azért volt dallama, íve, és mivel ereje is, gondolom, nagyobb madár lehetett.
Itt, a Tisza-parti stég környezetében hasonlóan buja a természet, mint otthon, az erdő mellett. Mégis más ez a világ: még a fecskék is bátrabban repkednek be az úszóház eresze alá, s ha már berepülnek, ott is maradnak, hogy cserregő csicsergésüket egészen a túlsó partig lehessen hallani.
A méltóságteljes szürke gém reggelente szinte mindig azonos időben érkezik. Az a furcsa érzésem van, hogy direkt figyeli, mikor telepszem ki a kis terasz asztalához, mert akkor a túloldalról kurrogva, hatalmas csapkodásokkal elindul, megy vagy száz métert, majd egy szép ívű körben megfordulva épp az orrom előtt repül el, hogy aztán majd megint a túloldalon telepedjen le, lehetőleg ugyanazon a farönkön, amiről felszállt. Nagybátyám mesélte a minap, hogy sétáik során időnként felbukkan felettük egy nagy fekete holló, s neki meggyőződése: apám az. Másképp miért találkozna a főváros kertes övezetében az ott ritka madárral? De ha az ország más részein járnak, bizony ott is észreveszik, s noha ő a maga részéről meglehetősen realista, két lábbal jár a földön, ez nem lehet véletlen – bizonygatta.
Vajon az apám képes több madár formáját is felvenni? Hiszen akár a gém is lehetne ő. Pecázni szeretett, a Tiszát is szerette, sőt, a halat is, észszerű lenne, ha nekem ebben a formájában jelenne meg itt.
Miközben ezen gondolkodom, türkizkék kenu közelít a stéghez, benne élénksárga mentőmellényben két ember. Közelebb érnek, kiderül: egy férfi és egy kisfiú. Először csak elsuhannak előttem, aztán egy kis kanyart téve visszacsorognak. Az apa kérdi, kiköthetnek-e pár percre, a pólót akarják levetni, melegszik az idő, kényelmetlen így az evezés. Előbb a gyerek száll ki, átöltözik gyorsan, visszaül ügyesen, majd tartja a járgányt, amíg az apja is végez. Igaz, az ő esetében ez kissé hosszúra nyúlt, hisz ha már így alakult, elmesélte közben szinte az egész életét, a tanulástól a szakmakeresésen át a rövid külföldi munkavállalásig, majd a válásig, ami után a gyerekre így már csak villanásnyi idők maradtak. Igyekszik is kihasználni, most is éjjel érkeztek, gyorsan megaludtak, és reggel már a vízen is voltak, hadd lásson minél többet az a fiú, mert este már vinnie kell vissza.
Látom a gyereken, türelmetlen. Lentről többször is halkan szólongatja az apját, menjenek, induljanak, neki a víz, a kacsák, a sulyom sokkal izgalmasabb most, mint bármilyen élettörténet, még ha abban benne van ő is.
Visszaül az apa végül, ellökik a kenut, eveznek tovább. Még látom a türkizkék foltot, amikor a távolból előbukkan egy szürke: jön a gém megint. Nem siet, nem késik, pont ugyanakkor, mint az elmúlt pár napban mindig.