Nem gondoltam, hogy egy kecskével, két birkával és néhány libával kell versenyt futnom, ha hozzá akarok jutni a kert végében potyogó szilvákhoz. Régebben ez egyszerűen ment, főképp az olyan viharok után, mint amilyen a hétfői volt. A földre rázódott hamvaskék termést néhány perc alatt kosárba lehetett szedni, amelyiket pedig nem tépte le a szél, az pár nappal később hullajtotta le magát. Ha épp nem vittem magammal kosarat, tálat, a pólóm alját emeltem meg, és gyűjtöttem be ide a gyümölcsöt. Persze hogy eszembe jutott ilyenkor dédanyám, akinek elég volt csak felhajtania a kötényét, – a surcot, ahogyan nevezte –, s máris mehettek bele a szemek. A gyűjtést jóval energiatakarékosabban hajtotta végre, mint jómagam: nem egyenesedett fel, mielőtt újabb lépést előre vagy oldalra tett volna meg, hanem maradt hajlított háttal, és így haladt, amerre kellett.
Ha akarnék se tudnék mostanság ilyen pozícióba helyezkedni, hisz akkor nem tudnék felkészülni a hirtelen felbukkanó állatok kiszámíthatatlan mozdulataira. A kecske még csak hagyján, az jellemzően mögöttem baktat, s amit véletlenül hátrahagyok, azt veszi a szájába, csócsálgatja, forgatja, majd, a magot ügyesen kiköpve, lenyeli. A birkákkal már óvatosabban kell bánni, ha véletlenül megugranak – és ehhez elég csak egy apró ágreccsenés, a szomszéd udvarban felharsanó kakashang, vagy ha nagyobbat tülköl a postásautó az utca elején – máris akkorát taszítanának rajtam, hogy jó esetben a földre, rosszabbikban a sáros zagylével teljes kacsaúsztatóban kötnék ki. Ők már válogatnak is, az zöldesebb szemeket csak szagolgatják, de inkább otthagyják, és mennek zamatosabb falatok után.
Hanem a libák.
Azok mintha jó darabig ügyet se vetnének rám, elidőznek az esőhagyta tócsákkal, vagy az apróbb papsajtlevelekkel, de azért a szemük sarkából követnek. Még a félvak lúd is ezt teszi, bár ő inkább a mozgást érzékeli, és talán épp a lépéseim különbözőségéből jön rá arra, ezúttal én vagyok ott az udvarban, nem más. Aztán, mint valami varázsütésre, egyszerre tárják ki a szárnyukat mind a hárman, és visítva, gágogva indulnak felém hatalmas csapásokkal. Ilyenkor jobb, ha a terebélyes diófa óvó törzse mögé ugrom, hátha nem tudják jól kiszámítani a kezdősebességet, vagy ha már lendületben vannak, nehezen lassítanak le. Ha elkaszálni nem is tudnak, azért egy ilyen hat-hét kilós állattal még az enyhébb ütközés sem lehet kellemes. Odaszegődnek ők is a nyomomba, s a hajolgatás ritmusát innentől, ha lehet, még óvatosabbra veszem. Az a kényszerképzetem, hogy ha nem állok fel és egyenesedek ki elégszer, egyszer csak valamelyik majd jól fenéken csíp. Nem mintha ez a testrészem összekeverhető lenne a szilvával, sem színben, sem méretben, de az eddigi élettapasztalataim arra intenek: a libákkal jobb vigyázni.
Lassan aztán megtelik a kosár, mehetek fel a teraszra, magozni, tisztogatni, apróbbra vágni. Ott majd újabb vetélytársakkal kell megküzdenem a szilváért: a darazsak követelik szerintük jogos jussukat a szaftos csemegéből.