A kormány nemrégiben kitiltotta a Szigetre meghívott északír Kneecap együttest Magyarországról, miután több száz zenész és művész tiltakozását fejezte ki a csapat fellépése miatt. A tiltakozás oka és a kitiltás indoklása is oda vezethető vissza, hogy az együttes nyíltan támogatta a Hamaszt és a Hezbollahot a Gázai övezetben jelenleg is zajló harcokat kiváltó október 7-i palesztin terrortámadásokat követően. Azzal, amit a Kneecap szélsőségesek és terroristák támogatása és éltetése terén csinál, már régen túlcsordult a pohár, és ami most utolsó cseppnek tűnik, már rég úgy folyik ki, mint a Niagara vízesés. Számomra ezért egyszerűen felfoghatatlan, hogyan lehetséges, hogy teljesen elfogadottá, sőt népszerűvé vált egy ilyen banda.
Ami az "utolsó cseppet" illeti, 2023. október 7-én a Hamaszhoz köthető palesztin terroristák támadásokat hajtottak végre Izrael és izraeli (illetve más, külföldi) állampolgárok ellen, sokakat megölve és ismeretlen, de nagy számú foglyot ejtve. Izrael lerohanta a Gázai övezetet és brutális háborút kezdett, amit akár etnikai tisztogatásnak is nevezhetünk. Bár a foglyok közül sokakat sikerült kiszabadítani vagy túszcserével visszaszerezni, sokuk sorsáról még semmit sem tudunk. Az viszont világosan látszik, hogy Izrael háborúja már rég nem a túszokról szól. Ilyen körülmények között a lakhelyéről elüldözött és bombázott palesztin néppel sokan érezhetnek együtt.
A probléma az, hogy a palesztin nép támogatása nehezen választható el a képviseletük jogát magának követelő Hamasztól és a Hamaszt támogató Hezbollahtól – ettől a két, terrorszervezeteknek minősülő csoportosulástól. Ráadásul azt sem tartom sajnos kizártnak, hogy sokak számára a palesztin zászló lengetése csak valami, amivel szeretnének 5 perc hírnevet maguknak – a Kneecap viszont nem ilyen. Az északír csapat szántszándékkal támogatja és élteti a Hamaszt és a Hezbollahot, mert számukra ezek nem terrorszervezetek, hanem függetlenségi harcos csoportok.
És itt megérkeztünk oda, aminek a banda előélete miatt már rég egy hatalmas "red flagnek" kellene lennie, és ami miatt rendes fesztivál-, vagy koncertszervezőnek szóba sem kéne állnia velük. A Kneecap egy északír együttes, amely már a kezdetek óta élteti a korábbi ír terrorszervezetet, az IRA-t.
Mint tudjuk, az 1960-as évektől egészen 1998-ig az Egyesült Királysághoz tartozó Észak-Írországban polgárháború zajlott, amit a britek az eufemisztikus "The Troubles" - "a bajok" - néven szoktak emlegetni. Az Írországhoz való csatlakozást szorgalmazó szervezeteket az IRA vezette, velük szemben álltak a lojalisták, miközben a brit haderő igyekezett rendet tartani, bár értelemszerűen elsősorban a szakadár szervezetekre és tagjaikra csapott le nagyobb határozottsággal.
A helyzet gyökere az Ír sziget 1922-es kettéosztásában keresendő. Amikor az Ír Köztársaság és az Egyesült Királyság megegyezett a felosztásról, az alapvetően anglikán többségű Észak-Írország az Egyesült Királyságban maradt, azonban a következő négy évtizedben a britek ellen korábban harcot vívó felkelő szervezet, az IRA nem nyugodott bele ebbe a helyzetbe, terrortámadásokkal és fegyveres összetűzésekkel próbálta felszítani a forradalom lángját, ami végül a ’60-as évek második felére sikerült is. Ekkor kezdődtek "a bajok".
A következő bő három évtizedben véres polgárháború zajlott, 1991-ben például aknavetővel lőtték a miniszterelnöki rezidenciát a Downing Street 10-es szám alatt – igaz ez inkább látványos volt, mint hatásos. Végül 1998-ban a Nagypénteki Megállapodással sikerült egy politikai folyamatot elindítani és „kiegyezni” az IRA-val – miután mindkét fél felismerte, hogy nem fogja tudni elérni a céljait. Észak-Írország azóta is viszonylag békés, bár a Brexit után újra felerősödtek az Írország egyesítését szorgalmazó hangok.
És akkor térjünk vissza a Kneecapre. A banda tagjai túl fiatalok ahhoz, hogy személyes élményeik és tapasztalataik legyenek a polgárháborús időszakról és arról, mit okozott az a lakosságnak, és ami a legrosszabb, láthatóan érdektelenek és érzéketlenek a múlt tragédiái iránt. Számukra az IRA valami vágyott álmot – egyesült Írország – testesít meg. Nyilatkozatokban és posztokban hangoztatják, miszerint az IRA jól tette, amit tett, és a szervezet követendő példa.
Az együttes neve is egy büntetési formából ered, amit az IRA gyakran alkalmazott a vélt vagy valós árulókkal szemben: a "kneecaping" a térdkalács ellövését vagy eltörését jelentette. Ez „csak” súlyos testi sértésnek minősült a törvény szemében, viszont az áldozatnak komoly szenvedést és fájdalmat okozott. De az együttes számára nem volt elég az ír terrorszervezet népszerűsítése, korábban arra is felszólították a követőiket, hogy öljék meg a parlamenti képviselőket, különösen a konzervatívokat: „Csak a halott Tory a jó Tory.”
A helyzet egy másik tragikus vetülete, hogy a könnyűzene és a popkultúra a ’90-es évekre eljutott oda, hogy szót emeljen a konfliktus és annak társadalmi következményei ellen. Ennek leghíresebb példája a The Cranberries ikonikus dala, a Zombie, amely az északír polgárháború ellen emelt szót. A dalszerző Dolores O’Riordan egy interjúban ki is emelte, hogy a dal a warringtoni bombatámadás után született, amelyben egy 3 és egy 12 éves gyerek vesztette életét. Innen jutottunk el alig negyedszázad alatt oda, hogy egy együttes a bombatámadások előkészítőit ünnepelje.
Számomra már az felfoghatatlan, hogy lehet, hogy ezek után az együttes gond nélkül koncertezik, az pedig végképp elkeserítő, hogy mennyien rajonganak értük. A magyarázat az lehet, hogy a tudatos médiafogyasztás a legkevésbé sem jellemző a társadalomra: inkább csak szavak szintjén létező fogalom, mint a valóságban alkalmazott módszer. Ráadásul még az anyanyelvi beszélők sem tudatosan, a szövegre figyelve hallgatnak zenét – így lehet, hogy a Zombie ma egy halloweeni szám, nem pedig egy háborúellenes himnusz. A Kneecapnél erre az teszi fel a koronát, hogy a számokban keveredik a gaelic és az angol nyelv, a rajongók pedig gondolkodás nélkül lájkolják és osztják tovább a posztjaikat és interjúikat. Mégis megdöbbentő emberek százezreinek rajongása egy szélsőséges eszméket éltető zenekar iránt.
Ahogy némileg megdöbbentő a magyar kormány döntése is, a Kneecap kitiltása az országból. Bár azt gondolom, hogy nem szabad korlátozni a művészeteket és a művészi önkifejezést, és ugyanezt gondolom a szólásszabadságról is, de van egy pont, ahol meg kell húznunk a határt – és a terrorizmus népszerűsítése, támogatása az a pont. Ráadásul a szólásszabadság sem azt jelenti, hogy következmények nélkül bármit lehet mondani – igenis mindenki felelősséggel tartozik azért, amit mond vagy tesz, még egy demokráciában is.
De ezt a döntést nem a kormánynak kellett volna első körben meghoznia, hanem a Sziget szervezőinek, amikor a fellépők névsorán dolgoztak. Azzal a szervezőknek is tisztában kell lenniük, hogy egy előadó nem szimplán művész, hanem influenszer is – komoly hatással bír a követőire, illetve azokra, akik rajonganak érte. Ha egy koncert szervezője szerint egy ilyen zenekar megfér a kínálatban, még ha elhatárolódnak is az ideáitól – mint Majkától a Campus Fesztivál szervezői –, az nem változtatja meg a tényt, hogy meghívták. Ebből következően pedig annyira mégsem tartják aggályosnak a népszerűsített eszméket, vagy – ami rosszabb – nem foglalkoznak velük, amíg az együttes bevételt hoz.
És ha már Majka: nem, az ő performansza Bindzsisztán vezetőjének szimbolikus lelövésével nem lépi át ezt a határt, mert az csak egy művészi elem, nem felszólítás cselekvésre, szemben a fentebb említett példákkal. Áthallásokat, utalásokat fel lehet persze fedezni, de hatalmas a különbség a képes beszéd és a direkt felszólítás között.
A Kneecap esetében pedig az már csak a hab a tortán, hogy most rengeteg ellenzéki, anélkül, hogy minimálisan tájékozódna arról, valójában kiket tiltott ki a kormány, mártírt csinál ebből a három ír hülyegyerekből, és piedesztálra emeli őket. Ők meg boldogan rájátszanak mint az elnyomó rendszer áldozatai.
A szerző történész.