Először nem értettem. Miért jó a kormánynak, ha gyanúsítottként beidézik Karácsonyt? Nem volt nekik elég, hogy a Pride sikertelen betiltásával lábon lőtték magukat? Muszáj nekik újra és újra kilőniük a golyókat a tárból, saját testrészeik közül egyre érzékenyebbeket veszélyeztetve?
Mit várnak ettől? Jogi érvelésük finoman szólva is kétséges, tömegesen maguk sem merték alkalmazni. Ha a nyomozó hatóság vádemelés nélkül lezárja az eljárást, az is a kormány blamája. Ha elviszik a bíróságig, és az nem szab ki büntetést, még inkább. Ha kiszabna, annál rosszabb: Karácsonyt akaratuk ellenére hőssé magasítják.
Jelképessé vált, ahogy a rabosítás során a főpolgármester a maga közel két méterével túl magasnak bizonyult a jobbról-balról-elölről való, mellnél sorszámtáblás szokásos fotózáshoz. Kilógott a képből.
Hát ez az. Ez az egész túl magas nekik. A léc is, amelyet újabban folyamatosan levernek. Az ellenállás – Karácsonyé és, mint beszédében hangsúlyozta, a nála is fontosabb szereplővé vált szabad százezreké – kilógott a képből, amelyet a Karmelitában rajzoltak maguknak.
Nem tudták kezelni már a gyanúsítás helyszínére szervezett szolidaritási gyűlést sem. Utolsó nap korlátozták a helyszínt, a nyomozó iroda Labanc úti bejárata helyett a Budakeszi úton kijelölt járdafélére. Mondván: a Labanc úton sértenénk „a szabad munkába induláshoz fűződő emberi jogot”. Ezért kellett inkább a jóval forgalmasabb Budakeszi útra menni, ahol is természetesen nem fértünk el a járdán, így a most is tisztességesen viselkedő rendőrök az úttest egyik sávját le is zárták. Aggódtam is egy kicsit a Budakeszi úton 10-kor munkába indulók jogaiért.
Karácsonyért szerencsére nem kellett. Nemcsak azért, mert már érkezésekor megnyugtatott: „reméli, hogy szabadlábon jön ki, de annyi biztos, hogy szabadon”. Egy szabadon élni akaró város első embereként. Szabad emberként most is a szivárványszínű betűkből összerakott „Budapest” feliratú pólóját viselte.
Hanem azért is, mert, mint utóbb kiderült, minden szempontból képes volt fellépni a váratlan szuicid hajlamokat mutató hatalom által neki épített emelvényre. Köszönjük, kedves kormány, a lehetőséget. Udvarias volt, még sajnálta is a kínos helyzetben lévő kihallgatóit, de mivel szerinte „a büntető eljárást a tisztelt nyomozó hatóság kormányzati utasításra, politikai okból folytatja”, a kérdésekre nem válaszolt. Panasszal élt a gyanúsítás ellen, kifejtve: igen, a jogszerű önkormányzati rendezvényre „maga is felhívta a részvételre a polgárokat”. Hivatalos nyilatkozata bűnbeismerés helyett morális önvallomás lett: „Én büszke leszek rá, amikor az unokáim dokumentumgyűjteményben olvasni fogják ezt a jegyzőkönyvet”.
Külön kínos, hogy a rabosítási cirkuszt sikerült a helsinki megállapodás 50. évfordulójára időzíteni. Amelyet a Nyugattal együtt a szovjetek és a kádári Magyarország vezetői is aláírtak, az ú.n. 3. csomaggal együtt. Ez a csomag az emberi jogok – különösen a vélemény-, a vallás- és a mozgási szabadság – tiszteletben tartására kötelezett. Persze, 1975-ben és utána a vállalásokat előszeretettel megszegték, de a nehéz kő repülését nem lehetett megállítani. Onnantól ezek a jogok számonkérhetővé váltak, felébredt a politikát ellenőrző civil öntudat: számos civil szervezet alakult a kötelezettségek teljesítésének figyelemmel kísérésére.
Helsinki szelleme megint tüske a hatalom körme alatt. Maga a vélemény- és mozgásszabadság is – hiszen éppen ezt korlátozták a gyülekezési törvény módosításában. Ismét fő ellenséggé váltak a civil szervezetek. Már azt hittük, hogy az átláthatóságinak csúfolt törvényt a botrányt látva elsunnyogják, de a minap egy lengyel lapnak adott interjúban Orbán bejelentette: mégis előveszik. Most nem is a független sajtó kinyírását hangsúlyozta (ettől még ez is előkerülhet), hanem a civilekét. Ők a mumus, nekik legyen kuss.
De miért nem tudják elhagyni vereségeik terepét? Maga Karácsony a tehetetlenségi erővel magyarázta: „A hülyeségvonaton nincsen fék.”
Azt hiszem, nem ilyen egyszerű. Amit mi hülyeségvonatnak látunk, az Orbán legszemélyesebb ügye: mindenáron, mindenben győzni kell. Már kívülről tudjuk: szerinte a meccs addig tart, amíg nem győznek. A lengyel lapnak be is vallotta legnagyobb félelmét: „Ha az ellenfeleink vagy ellenségeink továbbra is szabadon folytathatják, akkor mi leszünk a vesztesek.” És ami számára még elviselhetetlenebb: „Vesztesnek is tűnünk majd.”
Ez a legnagyobb félelme: lúzernek látszani. Ezért nem lehet elengedni semmilyen kudarcos próbálkozást. Akkor be kellene vallani: valamiben vesztettek. A „lúzer” számukra a lehető legbecsmérlőbb jelző. Becsmérlőbb, mint ha valakit gazembernek, tolvajnak mondanak. Ezt a jelzőt előszeretettel aggatták éppen Karácsonyra. A Sajtóklub és a Pesti Srácok már első, 2019-es főpolgármesteri kampányában ezt a jelzőt sütötte rá. Tavaly, a második kampányban a ripost.hu „Egy lúzer története” címmel mutatta be tevékenységét.
Elérte őket a bumeráng. Most ők küszködnek a „lúzer” bélyeg rémével. És semmi sem drága, hogy elkerüljék.
Nekik az ország sem ér annyit.